Bölöni DomokosTörténelmi vereségeink egyik-másik szomorú színhelye, folyója, hegye az idők folyamán bevonul a folklórba is. Szólássá válik, mint
az, hogy több is veszett Mohácsnál –, igazi jelentését csak a sírva vigadó magyar érti igazán, de majd jön egy nagy költő, Arany János, és versbe emeli. („Fölveretem orosházi kovácsnál, /Ej no, hiszen több is veszett Mohácsnál… ”)
Nem tudok viszont arról, hogy például Világos ott volna valamelyik népdalunkban, népszerű műdalunkban. De már az első világégés Doberdója, és főleg az Isonzó folyó: igen. „Elrabolta az Isonzó tőlem a szeretőmet, / Keservesen siratom a gyászos életemet. / Sírva kérdem a haboktól: merre nyugszik meghalva, / De a habok azt susogják: lent van az Isonzóba’.”
A nóták főleg világtól elzárt kis településeken maradtak meg eredeti üdeségükben. Ilyenek a „magashegyi”Atyha és Siklód. Mindkettő az úgynevezett költöző falvak sorába tartozik Az atyhaiaknak saját utcájuk van/volt Temesváron. Viszonylag kompakt tömbben éltek Besztercén is, lassan azonban körülfolyta, kikezdte őket a többségi közeg, eljelentéktelenedtek, felszívódtak.
A siklódiak is sokfelé menekültek a kollektivizálás barbársága elől. Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Szováta, ezek a főbb állomások – , na és a legközelebbi városka, Székelykeresztúr.
A szomszédos Kőrispatakon („Kalapfalván”) stílusosan emlékeznek a két világháború hőseire: áhítat és koszorúzás után népviseletbe öltözött csoport énekel háborús és katonadalokat.
Az állomáson találja magát az ember, hadba vonuló, muskátlis puskájú, bokrétás bakáktól búcsúzó szülők, rokonok, szeretők gyűrűjében.
A Keresztúrra „szállt” siklódiak énekelnek. Vezetőjük a diákkorában is folyton muzsikáló, nótázó népművelő tanítóember, Nagy Lajos.
Beszélgetünk közös barátainkról. Akik már nem élnek. A városfalvi születésű Gedő Gézáról, nála dolgosabb embert tanítóban alig látni. Bizakodó és kedélyes természetű barát, tele volt gyermekkori történetekkel, emlékezetébe ivódott példázatokkal, helyi anekdotákkal.
Lehel nevű fiát reggelente tréfásan kötekedve faggattam, mit álmodott. A jól bejáratott válasz az lett volna, hogy: „Kicsi puliszkát s nagy húst.” A legényke hallgatásba burkolózott, csak nagy sokára fakadt ki: „Édesapám azt mondta, ne álmodjunk semmit. Mert aki effélével tölti az éccakát, az nappal nem tud dógozni”
Gedő Géza gyakran mesélt egy siklódi esetről. Nagy Lajos is megerősítette.
Siklódon rengeteg mulatságos történet keringett, legjobb ismerőjük Imre János atyhai származású tanár volt, ízesen tudta előadni egy kupa bor mellett. Feljegyzéseit nem emlegetik, elhunytával egy világ merült a feledésbe.
A jelzett történetből az derül ki, hogy a székely: örök bizakodó. Ha nem az, akkor nem is székely, hanem „csak” magyar. De lelke legmélyén a magyar is, kilencvenkilenc százalékban: többnyire derűlátó.
*
Most veszem észre, hogy az imént Szebent nem említettem a „befogadó” városok között, pedig bizony oda is kerültek siklódiak. György Sámuel a hatvanas évek vége felé járhatott látogatóban gyermekénél. Élményei rögtön hazajövetele után szökkentek (szóba-) szárba, levelet hajtottak, aztán virágosan illatozni kezdtek.
Ugye, a fiatalok munkába járnak. Samu bácsi nem bírta a tömbházlakás zártságát, a szomszédokkal nemigen tudott tárgyalni, sajátos román nyelvtudását főként a nálánál is „idegenebbeken” töltötte ki.
Délelőttönként nagyokat sétált a városban. Egyszer csak jő szembe egy jól megtermett (ma úgy mondanák: színes bőrű) egyén.
Samu bá’ ilyet aztán bizonyisten sose látott, pedig minden körösztúri vásáron megjárta magát.
No hát ha ilyen szépen összejöttünk, gondolta, akkor beszélgessünk vajegyet.
S útját állja az idegennek:
„Sztáj, negró!”
Annak fülig ér a szája. Várakozón mosolyog Samu bára.
Ő sem látott székelyharisnyás férfit, ekkora bajusszal, Nagyszeben főutcáján.
„Cse nácijó?”
„Kongó.”
„Cse gubernó?”
„Brazavil.”
„Ahá. No, Isten hozott, öcsém. Én György Sámuel vagyok, csak ide né, Siklódról.”
– Nagyot paroláztunk, és szívélyesen elbeszélgettünk – , fejezte be a történetet Samu bá.
*
Hogy miről diskuráltunk?
Miről, miről? Hát ott ne. Nőkről, politikáról. Mert a siklódi ember ismeri a világ forgását. És mindenkivel megtaláljaa szót.
Manapság néha megbicsaklik a világhírű székely optimizmus.
Lám, Kalapfalván Szőcs Lajos egy piros színű bort mutogat a vendégeknek. Címkéje szerint a neve: Csatavesztett bor. Oda hajaz, hogy 1917-ben Doberdónál csatát, aztán pedig minden fronton háborút vesztett a monarchia –, s benne a magyar. Pláne pedig a székely, akinek minden vereség kétszeresen, s tízannyi ideig sajog.
Trianonról sincs népdalunk. Mindazonáltal bajból is származhat némi haszon. Az olasz vino mennyei, szinte sajnálták ágyúzni a pompás pincéket, szőlős teraszokat.
(„Hat napon át lőttük Udinét!”, dicsekedte Samu bá. A tiszteletes úr közbekotyogott: „És mit szólt hozzá a Udi úr?!…”)
Viszont az egyik harcos, Mihályfi Elek bizony nem jött haza üres kézzel. Amikor megszökött a fogságból, „késafákat”, oltóvesszőket hozott –, itthon meggyökereztette –, és meghonosította Doberdó szőlejét.
Róla nevezték Mihályfi bornak a titkos hadizsákmányt. Amely mára, lám, elsavanyodván izében-színében, igencsak megcsökött.
És „honosítva magát”: nevet is cserélt.
A falumenedzser Szőcs Lajos nem árulta el, ki a Csatavasztett bor kertesztapja –, pedig napnál világosabb, hogy az is „meg van keresztelve.”
Mindenesetre rosszul hangzik: tartalmi és hangulati töltete egyaránt elkeserítő, sőt riasztó.
Ezzel a fantáziával akár Doberdói piros bánat is lehetne az eperízű borköltemény. A minden vitán felül álló „békekortyolmány”.
Ha az elmevadító gyilkos szesz helyett ebből a korcsitúrás nedűból kapnak vala a Marosvásárhelyre bőszített görgényvölgyiek 1990 márciusában, sosem támadnak Marosvásárhelyre.
Köd-ülte völgyeikben szorgoskodva bizonyára ma is vidáman kóstolgatnák a felbecsülhetetlen rózsaszínű nektárt a különben békés, jámborságos atyafiak.
De talán nem késő. Küldjétek néhányat oda is, ama „késafákból”, barátaim.
