Bölöni DomokosOlvasótalálkozóra mentünk. Szombat volt: kórévágás és a karácsonyi böjt előtti utolsó lakodalmak ideje. Forrt a bor, valaki meg is halt már a mustgáztól. Régi barátom faluján haladtunk át, megálltunk pár percre. A fölöttünk magasodó temetőre emelve tekintetem, rá gondoltam.
Eszembe jut egy sztori Róla, aki a művészet és a jóféle itókák nagy kedvelője volt. A falu értelmiségének szamárlétráján lassan araszolva emelkedett, előbb helyettes tanár volt, aztán mezeizőként oklevelet szerzett, fél normával könyvtároskodott (a helybeliek „félnormálisnak” becézték), délelőtt tanított az iskolában, délutánonként (hetente háromszor) a jéghideg könyvtárszobában kell tartózkodnia, az egykori kastélyból kultúrházzá alakított hatalmas épület legelhanyagoltabb szárnyában, melyet azelőtt magtárnak használt a termelőszövetkezet.
Miután már nem volt mit tárolni benne, átadták a „kultúrának”. Mellette, az egykori „szalonban” lakodalmakat tartottak. A „kurtuj” színpadán néha vándorcirkuszosok produkálták magukat, a kötelező ünnepeken az iskolások kórusa, tánccsoportja gyönyörködtette a közönséget.
Laki Álmos igyekezett otthonosan berendezkedni (a gróf könyvtára is ebben a szobában állt hajdan) –, kályhát szereltetett, de nem vette hasznát, mert mire kimelegedett a komor helyiség, lejárt a nyitvatartási idő; gyakran lelkiismeretesen agyonfázva hagyta el a helyiséget.
Szerencsére átellenben ott a bolt meg a vendéglőnek becézett bodega, és Laki Álmos csakhamar odakapott. Az olvasók megszokták hogy a könyvtárost nem a könyvtárban kell keresni, hanem az italozók között. Onnan szívesen jött át, kiszolgálta az ügyfelet, aztán vissza a pohár mellé. Nagyon kellemesen teltek a délutánok a kultúra szolgálatában, és Laki Álmos ma is ott ülne a korcsomában, ha nem kell vala mindenféle rendezvényt szervezni a párt és az állam jeles évfordulóinak tiszteletére, és a legfőbb elvtárs plusz béneje dicsőségére. Ki mit tud verseny, tudományos kaleidoszkóp, agitációs brigádműsor, könyvismertetők, és író-olvasó találkozó.
Egy ködös délelőttön hívatják Laki Álmost a néptanácshoz. – Fene bogyózza meg – ismertette a tényállást nyers férfiúi bájjal a helyi párttitkár – , valami doktor Belfegprt küldenek a nyakunkra a megyétől. Komám, délutánra legyen legalább harminc olvasó a könyvtár melletti klubban, a szervezés a te dolgod. A kályhában már ég a tűz, gondoskodtunk. lesz kaja, pia, ez a mi dolgunk. Végeztem.
Nahát. Ez nem probléma, gondolta Laki Álmos. Szétküldözgette a tanulókat a faluba, jobb embereihez. De bizony senkinek sem akaródzott este hétre eljönni hazulról, éppen kúrálnak a gazdák, aztán pedig virrasztóba mennek, halott van.
Ráadásul korán sötétedik, világítás alig, nagy a sár, nehéz az élet.
Aznap még notórius olvasói sem keresték könyvért Álmost a kocsmában. Ült ott magába roskadva, meghasonlottan. Csalódott mindenben és mindenkiben. Egyszer csak valaki megáll az asztalánál. Felnéz, hát egy duplaszemüveges, aktatáskás, ballonkabátos idegen. Mit akarhat ez?
– Ön a könyvtáros? – kérdezte. – Mi van ma itt, hogy nemcsak akönyvtár zárva, hanem a bolt is?…Csak ez van nyitva, ez a borzalmas hely – suttogta, és megrázkódott, mint öklendezéskor a kuvasz.
Laki Álmos bemutatkozott, hellyel kínálta a jövevényt. – Azt mondták, a klubban lesz a találkozó. De kérem, ott olyan hatalmas a füst, hogy inkább tűzoltógyakorlatot kellene tartani benne.
Álmos beismerte, hogy bizony évek óta nem használták a klub csempekályháit, nem csoda hát, ha füstölnek. Már éppen meg akart szökni a pali elől, amikor az kinyitotta hatalmas táskáját, elővett egy úti rendelvényt meg egy friss könyvet, s mindkettőt maga elé tette.
– Kérem, az előadásom címe az volna…
– Jaj, de balga vagyok! – ugrott fel Laki Álmos. – Hát persze, ön a mi tisztelt előadónk… Lina! – kiáltott a csaposlánynak –, hozz a doktor úrnak egy konyakot s egy szukkot, te!…
Az előadó hiába szabadkozott, hogy így meg amúgy, először is, ő nem doktor, de ha doktor volna is, nem úgy doktor, ahogyan azt a tisztelt elvtársak gondolnák – oda csődült a kocsma népe –; hiszen ez a demokrácia teteje, hogy íme, ide vegyül egy orvos. A körzeti dokik is isznak, de azok elbújnak a raktárszobába a közönséges tikányosok elől…
No, nyakra-főre rendelték a konyakokat, a vendégnek koccintania és innia kellett –, közben Laki Álmos könyvtári pecsétet ütött úti rendelvényére. és alá is írta. Egy óvatlan pillanatban még a könyv címét is elolvasta: „Hogyan védekezzünk a flukszusos cserebogárlepkék inváziója ellen?”
Elismerően bólintott, majd dedikáltatta a Népi Egyetem hallgatói közösségének (Amely, csakúgy, mint annyi egyéb efféle, csak papíron létezett…)
Mire a kultúrigazgató és a párttitkár megérkezett, a kocsmában már nagyon bensőségessé vált a hangulat.
Az előadó felállt, és egy hosszú tudományos körmondatba kezdett, aminek az eleje Parajdon, a vége Balázsfalván füstölgött, de a közepénél hirtelen váltót cserélt, és belekezdett a Kerek ez a zsemle című dalba. A lelkes közönség azon módúlag bekapcsolódott, úgyhogy a párttitkár fejcsóválva fenebasszázott, hogy né, tudományos előadó helyett kórusvezetőt küldtek a megyétől. Na de ha ez van, nem baj, odaült ő is, brummogni a basszusba.
A könyv minden példányát elkapkodták. Soha kiadványnak ily osztatlan sikere nem volt, mint a „Hogyan védekezzünk?…” című munkának.
Az előadó friss tepertőt kapott lágy kenyérrel, majd hatalmas tál disznóköltséget, hozzá karcost az új termésből.
A virrasztóba igyekvők azt hihették, lakodalom van a korcsomában.
Éjfél tájban szekérre rakták a komplett elázott előadót, ölelgették, csókolgatták, és megígértették vele, hogy máskor is eljön, „ugyanilyen fontos és érdekes témával” –, majd elvitették a vonatállomásra.
Soha többé hírét sem hallották. De – ezt Álmos meg is írta a megyéhez beküldött propagandista dolgozatában – a flukszusos cserebogárlepkék azóta is széles ívben elkerülik el a környéket!…
*
Ez járt eszemben, miközben a szomszéd községbe értünk. Mondanom sem kell, író-olvasó találkozóra.
Meghívott vendégekként. Mert ma már nem írják elő, mikor és mit szervezzen a falu, az önszerveződés, az önépítő közösségek korszakát éljük,satöbbi.
Hívnak, megyünk. Nem hívnak, maradunk. A fényesen kivilágított kultúrház (ez is kastély volt) környéke olyan puszta, mintha pestis pusztított volna.
Az ajtó zárva. Lélek sehol. Tétován állunk, gyökeret ver a lábunk.
Laki Álmosra gondolva a kocsma felől közelíteném a problémát.
Érdeklődnék. Ha lenne, kitől. Nincs. Végül valahogy megtaláljuk vendéglátónkat, belépünk az elegáns terembe, melyet központi fűtéssel láttak el, füstnek nyoma sincs.
Pompás és üres. Sajnos, kampányban vagyunk, szabadkoznak meghívóink. Még nem ért véget az őszi betakarítás, aztán ma éppen lakodalmi mulatság zajlik, vásárhelyi vendéglőben mulat a fél falu. Ne számítsunk „tömegre”. Néhány kíváncsiskodó mégis bemerészkedett. Megtartottuk „előadásunkat”, koccintottunk a finom kisüstivel, ettünk rendkívül ízletes töltelékes káposztát, ittunk rá alkoholmentes sört. Hazafelé az „alsófaluban” ki kellett kerülnünk két elgyávult alakot, akik azzal foglalatoskodtak, hogy feltápászkodjanak az aszfaltról. De mikor az egyiknek sikerült, lehúzta a másik, és fordítva.
Nincs ebben semmi jelképiség. Forr a bor, annyi.
Ami pedig a találkozókat illeti, én már komplett immunis vagyok.
