Bölöni DomokosAmikor Csokonai elhatározta, hogy felkeresi a bihari remetét, állítólag már az odaúton találkozott vele. Megszólított egy idős embert, a maga garabonciás módján:
– Mondja kedves, jó bácsi, messze van még Kovácsi?
(Kovácsi a.m. Pusztakovácsi, ott élt az egykori bécsi testőr, a Holmi szerzője.)
Az agg szokatlan élénkséggel válaszolt.
– Menjen az úr szaporán, s eléri még ma korán!
Örömmel parolázva azonnal összeölelkeztek, holott azelőtt sosem látták egymást.
A fiatal poéta és Bessenyei György!
Nem szól az adoma arról, hogy milyen lehetett az út minősége Pusztakovácsi felé.
Bihari ismerősöm mondta: bizony akkor sem voltak túl jók az útjaink. Arany Jánosnál is fellelhető a gond. A szegény jobbágy című verse alá ezt írta az akkor még szalontai jegyző: „Megkövecsezték az utat. Nekem egy versembe került.”
Bihari barátom regélt az anekdota (lehetséges) későbbi változatáról is. A vándorló poéta ezt kérdezte volna a szembejövő utastól:
„Mondja, kedves, jó bátyó, honnan ez a sok kátyú? ”
Mit felelhetett rá Bessenyei –, borítékolható.
Amikor a téma szóba jött, baráti társaságunk tagjai cetlikre írták a lehetséges „válaszokat”, majd a főúrnak ajándékozták.
Kedves helyen, „irodalmi kocsmában” borozgattunk, akkoriban létezett efféle is; a tulaj monodrámát írt, azt (ellentmondást nem tűrő hangon) rendszerint a felesége adta elő.
Emlékszobát rendeztek be az ivó és az illemhely közötti kis „korzón” –, mégpedig a törzsvendég írók, költők képeivel s kézirataival.
Volt a relikviák között egy fakószürke nagykabát, a később tragikus véget ért színész-költő hagyta ott, mikor egyszer az ivócimborák elhitették vele, hogy a nép legszeretettebb vezérének értékes indikációjára: határozatlan időre el lett halasztva a tél –, ihatnak hát tovább!…
Pénze fogytán zálogba csapta a fölöslegesnek gondolt kabátot. Mikor aztán virradatkor kimerészkedtek a literátus korcsomából, a teret vastagon borította a szűzfehér paplan….
Úgy havazott, mintha direkt Csau ellen csinálná a feldühödött mennyei magasság.
*
A szótárban a kátyú a „katzenjammer” után és a „katyusa” előtt áll. Szép kis társaság.
A kátyú sáros mélyedést jelent, választékos kifejezésekben gátló körülményt, fennakadást. „Kátyúba kerül az ügy” – ezt a példát adják hozzá.
Városi fórumon, megyei tanácsban, közgyűlésen, parlamentben gyakori kifejezés: az ellenzék (vagy a másik fél) „megkátyúzta a tervezetet” –, így került a kátyú a demokráciák politikai szókincsébe.
Pedig hát épp hogy az antidemokrácia ördögi találmánya!
A tudomány máig adós a válasszal: kinek állt érdekében megteremteni a kátyút?
Mert hogy a Teremtőnek nem, arra megesküdnék.
Mi történik a világgal, ha eleve kátyú nélkül alkotja meg a Teremtő?!
Vagy ha létrehozza a „repülő kátyút”, amely, akár a méh virágról virágra, a madár ágról ágra, ez: útról útra száll?…
Mára totális rend és szigorú program vezérelné az életet.
Tudnánk például, hogy az Európa 60-as nemzetközi promenádon karácsony és hamvazószerda között „mélyül el” a kapcsolat az aszfalt és az anyaföld között.
Lennének kátyús és kátyútlan napok. Kátyús napokon élő halat forgalmaznának fontosabb útvonalainkon, a balavásári hagymához passzolna például a küküllői domolykó, amelynek állománya úgy megcsappant, hogy a makfalvi Gerendás csárdában is csak üveg alatt mutogatják, fényképről.
A kátyútlan napokon pedig szabad száguldásban özönlene a turistavilág a mi pompázatos Erdélyünkbe.
Gyakran, szinte naponta felpanaszolja a média, hogy sok, túlzottan sok a kátyú Bukarestben.
Meg vagyok sértve: hát miért ne lenne bőven kátyú Bukarestben? Miért ne lenne sokkal több egy fővárosban, mint vidéken?!
Lehet nosztalgiázni. Milyen szép emlékek tolulnak fel. Hiszen a történelem folyamán kátyútengerré katyusázták Budapestet, Bécset, Berlint, Prágát, Szófiát, Belgrádot, Zágrábot, Rómát, Párizst, Londont –, és Bukarest sem maradt ki a mulatságból.
Úgy tűnik: bizony manapság sem kátyúbiztos a világ.
Ilyenkor, valószínűtlen bár, de egyedül a hó segíthet.
Hiszen ismét beállhat a kátyú-invázió… Gödrök milliója lepi el a gyönyörűséges Európát, minden reményünk füstve megy…–, hacsak be nem lep mindent vastagon a hó!…
Nagy szerencse, hogy Moszkva kezeli a gázcsapokat, Kijev pedig a vezetékeket dirgálja –, így kevesebb hő jut az atmoszférába, csökken a melegház-hatás, megkönyörül rajtunk a Kisded, az El Ninho, és az egymás sarkát taposó hurrikánok is elhúznak a búsba…
Visszatérnek a régi telek, és bőséges fókatermésben dúskálhatnak megint a jegesmedvék mindkét Sarkon.
Ahol újabban jégkátyúk bukkantak fel.
Elnyelik a rájuk merészkedő tankokat.
Zátonyra futtatják a hadihajókat.
Nem engedik felszínre az atom-tengeralattjárókat.
Ha rajtam múlna, a Nobel békedíjat a kátyúnak ítélném.
Hiszek a kátyúban. Meggyőződésem: Európát nem a drónok, nem a rakéták, nem a béketárgyalások, hanem csakis (saját gyártmányú) kátyúink menthetik meg a végső pusztulástól.
Ha Gábor Áron élne, azt mondaná sztentori hangján:
– Lészen kátyú!
És a székely harcosok szelíd fergetege bölcs túlerővel
söpörné a háborús úszítókat, seregestől, fegyverestől, politikai pereputtyostól – a torjai büdösbarlangba!
