Az elsüvítő golyó tanulsága

Győztünk! – kiáltottak fel vasárnap este a romániai fősodor pártok vezetői. Kicsitől nagyig, utcafelelőstől országos elnökig szinte mindenik. Megkönnyebbülve és diadalittasan. Holott mind a szocdemek, mind a liberálisok inkább kapitány és kormányos nélkül maradt, süllyedő hajó benyomását keltették, mintsem a Victoria Palota kabinetjének gerincét biztosító felelős politikai alakulatokét. Míg az Utánam az özönvíz jelszót fújva Ciolacu és Antonescu rögtön az első forduló után mentőcsónakra szállt, az RMDSZ volt az egyetlen vezérpárt, amely a fedélzeten maradva, a végsőkig kitartott. Ehhez képest már a részeredmények ismeretében mind a PSD, mind a PNL úgy tett, mintha legalábbis a saját, exkluzív jelöltjüket juttatták volna a cotroceni-i bársonyszékbe. Holott ezt legfeljebb a Mentsétek meg Romániát alakulat mondhatja el magáról – az USR is mindössze félszájjal. Mert azért tudvalévő, hogy a Nicuşor Danra voksolók nagy többségét nem a zsebpárt neomarxista, globalista doktrínája vonzotta a szavazófülkébe. Sokkal inkább az ösztönös félelem attól a sötét jövőtől, amit a másik oldal az országra vetített. Azon túl, hogy az utóbbi két hétben le kellett mondania a délutáni sziesztájáról, és esténként az átlagnál egy picivel többet kellett beszélnie, a győztesnek jóformán semmit nem kellett tennie azért, hogy az elkövetkezendő öt esztendőre meggyőzze a választópolgárok többségét, hogy bízza rá a saját meg az ország sorsát. Simion helyette is végezte a dolgát. Igaz, neki sem kellett megerőltetnie magát, csupán hoznia a már megszokott formáját. Minél képmutatóbbnak, harsányabbnak, gúnyosabbnak, agresszívebbnek és félműveltebbnek bizonyult, annál inkább növelte vetélytársa esélyeit. A modora, pontosabban modortalansága, amely bizonyos szintű körökben népszerűvé tette, ezúttal elárulta. Simion, idestova szinte tíz esztendeje, egy buborékban él: azt hitte, hogy mindössze a futballkapu mögötti, magából kikelt csőcselék képezi az ország szavazóbázisát, a politikai harcteret összetévesztette az úzvölgyi katonai temetővel, közvetlen ellenfelét meg pehelysúlyú, kétszer-háromszor már padlóra küldött ökölvívócskának nézte. Mindezt azért, mert eddig is így élte az életét, így építette a politikai karrierét. Tehette, hisz a hatalom – függetlenül, hogy mikor melyik nagyobb párt adta a kormányfőt – hol elnézően tűrte, hol vele összekacsintva titkon buzdította. Sőt, imitt-amott még le is másolta.

Lássuk be, ha tőlünk egy picivel nyugatabbra látja meg a Napot, George Simion nemhogy második fordulóba került államfőjelölt nem volna, de még az országház közelébe sem jut, mint ahogy községi pártelnök sem lesz. Legfeljebb cellafőnök lett volna, szabadulása után egy meztelen felsőtestét zászlóval körbetekerő vezérszurkoló, akinek fogalma sincs arról, hogy kik kergetik a pályán a labdát, hisz ő egyetlen életcéllal érkezett ki a világra, hogy a Ki a magyarokkal az országból! rigmust üvöltse. Lehetőleg az elsőtől az utolsó sípszó utánig.

Az, hogy május 18-án Románia mégsem tért vissza az 1989 előtti sötét múltjába, nem a politikai osztály érdeme. Elsősorban a civil társadalomé, azoké az állampolgároké, akik félretéve a Nicuşor Dannal szembeni bármiféle ellenérzésüket, a jóérzésre, a társadalmi békére, a civilizáltságra voksoltak. Szolgáljon ez a pecsét egy utolsó figyelmeztetésként annak a hatalmon lévő politikai osztálynak, amely sokadjára játszotta el választópolgárai bizalmát. Még egyszer nem lesz ilyen szerencséje egyik kormánypártnak sem, hogy éppen csak a füle mellett süvítsen el a golyó.