Szucher Ervin„Hol vannak a katonák?” – énekelte fél évszázaddal ezelőtt a Köteles Sámuel utcai Stúdió színpadán Hocinesz Leokádiát, a tábori kantin tulajdonosnőjét alakító Daróczi Zsuzsa IV. éves hallgató. Az ikonikus háborúellenes dal jóval Bertold Brecht az Egy fő az egy fő, avagy Link Laja átváltoztatása a kilkoai katonai táborban, 1925-ben című darabjának megírása után született, a zenés vígjáték rendezője, Kovács Levente azonban a lehető legtalálóbban illesztette a német drámaíró művébe. A Román Televízió magyaradása jóvoltából az 1976-ban végzett diákok előadása jócskán túlszárnyalta Marosvásárhely határait – egy teljes ország, vagy legalábbis annak, minden egyes hétfő délután a fekete-fehér képernyők elé tömörült magyar nézői láthatták, élvezhették amint a színművészeti intézet akkori fiatal végzősei megvillantatják tehetségüket.
A hétvégén a vásárhelyi közönségnek ismét megadatott, hogy találkozzon egykori kedvenceikkel: az egyetem fennállásának 80. évfordulója alkalmával az intézet vezetősége úgy döntött, levetíti a bukaresti tévé által ötven esztendővel ezelőtt rögzített előadást. Jelentős élmény volt ismét színpadon (na jó, csak filmvásznon) látni a fél évszázaddal ezelőtt szárnyra kapott nemzedék tagjait: a csodálatos pályát befutott, ám fiatalon elhunyt Hunyadi Lászlót, a két Jászai-díjas, mindmáig aktív jóbarátot, Szélyes Ferencet és Fülöp Zoltánt, a Bécsből hazatért Székely Szabó Zoltánt, színpad után a román parlamentet megjárt Márton Árpádot, az égi színtársulat tagjait, a temesvári és kolozsvári közönségkedvenc Dukász Pétert, Váli Zitát, Nemes Pétert, a tavaly távozott, vajdasági származású Bicskei Istvánt, a női főszerepben brillírozó özvegyét, Daróczi Zsuzsát. Mint ahogyan az is megadatott a nagyérdeműnek, hogy élőben láthassa, hallgassa a ma már elengedhetetlen sétapálcájával megjelent rendező-tanár, Kovács Leventét. Azt, aki 1976-ban Kelemen Ferenc koreográfus és Kemény Árpád díszlet- és jelmeztervező segítségével színpadra állítsa a Lohinszky-osztállyal az akkor forradalminak számító Brecht-darabot.
Bár a kép és hang minőségén a fél századdal ezelőtti technika szintje köszönt vissza, a közönség rendkívül hálásnak mutatkozott a nem mindennapos fekete-fehér élményért. Mármint az az alig két-három tucatnyi személy, aki a szombat estjét a Stúdió Színházban töltötte. Mert a színházbarátok java része elmaradt. Sem a filmszalagra vett előadás, sem az Arany Díszoklevéllel kitüntetett, még életben lévő művészek nem érdekelték. „…És hol vannak a doktorok?” – tette fel a kérdést az egyetem egyik nyugalmazott tanára, neves színházi rendező, társulatvezető. Nem az orvosokra célzott, hanem az 1990 utáni diplomagyári futószalagról doktori ranggal megajándékozott színész-tanárokra. Azokra, akik sokat tanulhattak (volna) a ’76-os nemzedék tagjaitól. De ugyanígy megkérdezhette volna azt is, hol vannak a diákok, főként azok a színisek, akiket nem ártana az elődök tiszteletére is megtanítani. Mert azon kívül mindent (is) tudnak.
Bölöni Domokos
Ábrám Zoltán
