Még mindig nem értik az erdélyi magyarságot

Sokan, akik Magyarországról érkeztek az idei csíksomlyói pünkösdi búcsúra, valóban féltek. Féltek attól, hogy lesznek-e beszólások.

Hogy fogadják-e őket szeretettel az állomásokon, az utcákon, a zarándoklat útvonalán.

Hogy mit gondolnak majd róluk az erdélyi magyarok, amiért „fideszesként” vagy netán „másként” érkeznek Románia területére.

Hogy vajon megmaradt-e az a szeretet, amelyet az elmúlt másfél évtizedben megtapasztaltak itt, Székelyföldön.

És olyan kérdés is elhangzott: vajon a magyarországi politikai változások után kevesebben lesznek-e Csíksomlyón?

Lesajnáló mosollyal hallgattam ezeket a félelmeket. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert ezek a kérdések fájdalmasan mutatják: még mindig nem értik az erdélyi magyarságot. Még mindig nem!

Az erdélyi magyar ember politikai nézete lehet jobboldali, baloldali, konzervatív vagy liberális. Lehet csalódott, lehet lelkes, lehet dühös vagy reménykedő. De egy dolgot nagyon sok magyarországi elemző, újságíró és politikus a mai napig nem ért meg: az erdélyi magyarság túlélési közösség. Nem kampánytermék. Nem statisztikai adat. Nem szavazatgyár.

Mi itt nem elméletben voltunk magyarok, hanem történelemben. Nekünk Trianon nem egy fejezet a tankönyvben, hanem családtörténet.

Nekünk a Ceaușescu-korszak nem politikai vita tárgya, hanem megélt valóság: templomrombolások, magyar iskolákért folytatott harcok, elhallgattatás, megaláztatás, identitásőrzés.

Nekünk a magyar nyelv nem „kulturális extra”, hanem sokszor dacból megőrzött anyanyelv volt.

És mégis itt vagyunk.

Itt voltunk akkor is, amikor nem volt divat magyarnak lenni. Itt voltunk akkor is, amikor nem érkeztek kamerák Budapestről. És itt leszünk akkor is, amikor a mai politikusok neveit már csak archív felvételeken fogják emlegetni.

Ezért különösen visszás, amikor kívülről próbálják megmagyarázni, kik vagyunk mi. Az elmúlt években sokan elhitték azt a leegyszerűsített, lenéző narratívát, hogy az erdélyi magyarok „a Fidesz meghosszabbított karja”. Mintha nem lennének saját gondolataink, saját sebeink, saját történelmi tapasztalataink. Mintha pusztán politikai utasításból éreznénk kötődést ahhoz az anyaországhoz, amelytől a történelem elszakított bennünket. Pedig mi átéltük 1990 fekete márciusát Marosvásárhelyen. Átéltük azt a pogromhangulatot, amikor magyar embereket vertek az utcán csak azért, mert magyarok voltak. Láttuk a félelmet, a kiszolgáltatottságot, az egymásba kapaszkodó közösséget. És a történelem egyik legfájóbb, legemberibb pillanata az volt, hogy akkor sok esetben nem Budapest politikája sietett elsőként segítségünkre, hanem egyszerű emberek – köztük romák is –, akik emberségből vizsgáztak jelesre.

Sokan emlékeznek arra, hogy a cigány emberek álltak a magyarok mellé akkor, amikor mások félrenéztek. Amikor nem politikai oldalak léteztek, hanem üldözők és üldözöttek. Ezeket az élményeket nem lehet stúdióbeszélgetésekből vagy Facebook-kommentekből megérteni. Ezeket meg kellett élni.

És igen, azóta sok minden megváltozott. A cigányság megítélése is más lett, sokszor feszültségekkel, előítéletekkel, társadalmi konfliktusokkal terhelten beszélünk egymásról. Van harag, van távolságtartás, van rengeteg kimondatlan sérelem minden oldalon. De a történelem attól még történelem marad. És az igazság attól még igazság marad.

Mert amikor Marosvásárhely utcáin elszabadult a pokol, akkor voltak roma emberek, akik nem mérlegeltek politikát, nem néztek származást, nem számoltak hasznot, hanem odaálltak a magyarok mellé. Emberként. És ezt becsületes ember nem felejti el, még akkor sem, ha azóta a világ sokkal megosztottabb lett körülöttünk.

Talán éppen ez a baj ma egész Európában: túl könnyen akarunk egész közösségeket egyetlen szóval elintézni. Pedig sem a magyarság, sem a románság, sem a cigányság nem egyetlen arc, egyetlen viselkedés vagy egyetlen politikai narratíva. Emberek vagyunk, történetekkel, sebekkel, jó és rossz döntésekkel.

És aki Erdély történelmét valóban ismeri, az tudja: itt a túléléshez sokszor nem az ideológia segített hozzá bennünket, hanem az emberség.

Nem! Mi mindig ahhoz húzunk közelebb, aki közelebb húzódik hozzánk. Aki meghallgat. Aki jelen van. Aki nem csak választási időszakban fedezi fel Erdélyt és Székelyföldet.

És igen: sokan ezt a kapcsolódást a Fidesz időszakában érezték meg igazán erősen. Nem azért, mert az erdélyi magyar ember kritikátlan lenne, hanem mert hosszú évtizedek után először érezte sokak számára úgy, hogy nem perifériaként, hanem a nemzet részeként tekintenek rá. Lehet ezt szeretni vagy nem szeretni. De elvenni tőlünk ezt az érzést senkinek nincs joga.

Nevezhetnek bennünket „megvett szavazóknak”, „seggnyalóknak”, politikailag manipulált tömegnek. Ez a gőg Budapestről nézve talán jól mutat egy stúdióbeszélgetésben, de itt, Erdélyben inkább csak szomorú tudatlanságnak hat.

Mert mi mindig is karakán nép voltunk. Makacsok. Sokszor egymással is marakodók. De amikor a magyarság megmaradásáról volt szó, akkor évszázadokon keresztül helytálltunk. Elég csak végignézni Erdély történelmén. Bethlen Gábor korától kezdve, az 1848-as szabadságharcon át, Márton Áron kiállásáig vagy a kommunizmus évei alatti csendes ellenállásig: ez a közösség mindig tudta, hogy a megmaradás nem hangos jelszavakon múlik, hanem hűségen. Hűségen a nyelvhez, a hithez, az iskolához, a családhoz és egymáshoz.

Ezért különösen fontos megérteni Csíksomlyó lényegét is. A csíksomlyói búcsú nem pártrendezvény. Nem politikai nagygyűlés. Hanem a magyarság egyik legmélyebb lelki találkozása. Ott nem azt nézik, ki kire szavazott. Ott az számít, ki milyen lélekkel érkezik meg a Nyeregbe.

Erdélyt nem lehet kizárólag politikai elemzésekből megérteni. Ide el kell jönni. Itt jelen kell lenni. Nem kampányfotók erejéig, hanem emberileg. Aki egyszer végigsétál a csíksomlyói hegynyergen több százezer magyar között, aki látja a könnyeket az idősek szemében, hallja a Himnuszt úgy felcsendülni, hogy közben emberek generációi érzik: „még vagyunk”, az talán megérti, miről beszélek. És talán akkor azt is megérti: az erdélyi magyarokat nem félteni kell egymástól. Hanem: megérteni.