Bölöni DomokosAz erdélyi újságíró némileg mindenkihez hasonlított egy kissé. Volt nap, hogy hárman is köszöntötték az utcán, s mind a három más-mást személyt vélt tisztelni benne; egyik a megyei tisztifőorvost ismerte fel hirtelen, a másik pénzügyi ellenőrnek vélte, a harmadik emlékezett rá, hogy egy ilyen alakkal ivott pertut, csak tudná, mikor és hol és miért.
Ez az újságíró éppen riportúton járt a Felső-Küküllő völgyi településeken, és miután hiába várt a szerkesztőség kocsijára, unalmában beütötte magát egy vendéglőnek gondolt helyiségbe. Igen ám, de a fejlődés irama oly erős azon a tájon, hogy ahol tegnap kocsma volt, ott ma figarók és figarínák csattogtatják ollóikat, holnap pedig bankfiókot avatnak. Mit tehetett, ha már betért, engedett az invitálásnak, és beült a fogorvosi szerelékből reformált székbe, egy cserfes szájú hölgy pedig azonnal kezelésbe vette. Emberünket elandalította a folyamatos csivitelés, de egyszer csak harsány kiáltásra riadt.
– Jersze komám, láss csudát. Kopac ember nyíretkezik!
– Eriggynek innen, mit zakatolnak kietek. Bezzeg úgy néznek ki, mint Robinson Krúzó a Senki szigetén. Ne rontsák nekem itt a boltot, mert nem maguk tartják el a gyermekeimet.
A komák eloldalogtak, a riporter fizetett, és már távozni készült, amikor a fodrászasszony kerekre nyílt szemmel úgy megbámulta, mint Seggetlen Mózsi bát harapás után a medve.
– Szent Isték, sze’ maga kiköpött Lenin elvtárs!…
Emberünk igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Az igazság az, szabadkozott, hogy csak mikor ilyen rövidre nyiratkozom, és ugye a szakállamat is meg tetszett agyusztálni, olyankor tűnik fel…
Feszélyezetten ténfergett a fürdővároska utcáin, úgy érezte, minden szem az ő fizimiskáját fürkészi, egy-egy tekintet rá is lámpáz: „Jé, a Lenin!”…
Valami félreeső hely kellene, ahol békén lehet. Egyik standon fedezte fel a széles karimájú fekete kalapot. Felpróbálta, s a fején maradt. Kifizette, és most már alóla kandikálva sétafikált. Egy régi regénybeli mulatónóta járt az eszében: „Cssihajja, héjj’, a világra, nézek, mint az kutyámra!…”
Úgy vonult be a szűk utca végén büllögő csehóba, hogy a bent iddogálók egyike a fehér lovat is alája látta. Kávét, konyakot kért, szétnézett, volt hely bőven. Öt-hat atyafi lopta a napot pálinkázva, sörözve.
A riporter egy vak Mercedeszért le nem vette volna új kalapját. Leült a közeli asztalhoz, a kövérke csaposlánynak megjegyezte, jobb helyeken a kávéhoz víz is jár. Az pirulva vitt oda egy pohár csapvizet. Elnézést, hebegte, de errefelé az emberek irtóznak a víztől. Nem szokás a vízivás.
– Vizet a halak isznak – kapta el a szót az egyik atyafi.
– Meg az urak – toldotta meg a másik.
– Meg a kalaposok – így a harmadik.
A riporter elszégyellte magát, és feledve leninségét, levette újdonatúj kalapját.
Na, azt a szenzációt.
– Jaózsi, ha nem tévedek, ez… Nem teccik megharagudni az úrnak, de maga véletlenül nem…?
– Vaj’ biza te – csapta össze a kezét a másik. – Ne menjek el innen józanul, ha ez nem…
– Bocsánatot kérünk, tisztelt vezér úr… Igaz, hogy maga az?!…
Az újságíró nem tudta mire vélni a dolgot. Mosolygott báván, és tűrte, hogy szépen birtokba vegyék. Hogy rendeljenek neki még egy konyakot, meg még egy kávét, meg még egy csapvizet, és tapogassák, öleljék, csókolják.
Kitalálták, hogy titokban látogatja a népet, mint Mátyás király.
– Mü hallgatunk, mint a főd – kacsintott a beszédesebb. – Tudjuk, amit tudunk. Sami komám beszéllette, micsa ribillió lett, mikor két hegyi betyár béhatolt a parlamentbe. Úgy volt-e, Sami? Harisnya a képükön, géppisztoly a csípőjükön, be a Csócseszku palotába, osztán: „Márku Béla unde jeszte?”
S mikor mutassák, akkor ezek: „Béla bátyám, hasra!”
S mingyá’: tá-tá-tá-tá-tá, durr-durrdurr!…
A riporter csak most fogta fel, mibe keveredett. De már késő volt, a székelyek elkezdték szaporán interjúholni.
Igaz-e, hogy egyszer azt mondta volt, hogy a semmiből egy másvilágot teremtettem?
Ez a világ mér’ nem jó az eremdéesznek?
Mikor a magyarokat szidják s gyalázzák, mér’ nem húznak bé vajegyet az illetőnek?
Ha otómija lesz, s nem mer idejönni a móduvai s a regáti román, akkor mi miből iszunk minden áldott nap?
Kinek adjuk ki a szobát, s még a tyúkketrecet es?!…
Próbált védekezni, ő nem is politikus, hanem költő…
No, hát azonnal versenyre hívták.
– Mi mondunk egy sort, s maga rávágja a kádenciát. „Ember tervez, Isten végez.” Na?
A botcsinálta mátyáskirály megkukult.
– Pedig egyszerű: „Ember tervez, Isten végez, / Ha haggya az RMDSZ!”
– Hát azt tetszik-e ismerni, hogy „Esik eső karikára, Markó Béla kalapjára. Ha még egy csepp esik rája…”
…Na? Innentől kéne folytatni, s béfejezni!…
Megszólalt a mobiltelefonja. A sofőr érdeklődött: hol vegye fel? Megmondta, s készülődni kezdett. Feltette a kalapját is.
– Nézzék, emberek – fogta komolyra a szót. – Maguk derekasan összetévesztenek valakivel. Én csak egy újságíró vagyok. Mindjárt itt lesz a szerkesztőségi autó, utazom Marosvásárhelyre.
Ki se’ mondta, már lépett is be a sofőr.
– Mehetünk, Domi bátyám?
– Mehetünk, Tibika. Csak előbb mondd meg ezeknek az embereknek, hogy kik s mik vagyunk.
Azzal kilépett az ajtón.
A sofőr mesélte nemsokára, hogy kis ideig döbbenten morzsolgatták agyukban a valóságot, amely, lám, életidegennek bizonyult.
– Ha cigányvajdát mondok, tutti, hogy elhiszik. De ezt… minek.
A csaposlány oldotta fel végül a feszültséget.
– Hát az százas, hogy nem Markó volt…Egy miniszterhelyettes mit mátyáskodjék –, s éppen Szovátán?… Megmondom én kieteknek, hogy e’ ki vót.
Ez a pali Markó Bélának a hasonmása volt; újságírónak adja ki magát, s közben suttyomba’ felveszi, amit a nép panaszol.
*
A kocsi simán siklott az új aszfaltrétegen Balavásár felé.
– Mondd csak, Tibike – kérdezte tűnődve az újságíró –, de igaz jelkedre: kire hasonlítok én igazán?
Leninre vagy Markó Bélára?
A gépkocsivezető, akinek kedvenc szavajárása, hogy „Én csak sofőr vagyok, de nem hülye”, éppen egyébre figyelt, egy juhsereget előzött…– majd a tiszta útszakaszra érve lassan így válaszolt:
– Hát, Domi bátyám, maga olyan, mintha Micsurin bácsi a kettőt keresztezte volna, s aztán na; valami egyéb nőtt ki belőle…
De maga ezért ne eméssze magát.
Mer’ magát nem ezért tiszteljük…
