.:: Vásárhely.ma ::.

Legyen türelme a kérdezőnek – beszélgetés Rostás Zoltán szociológussal

A Pont Kiadónál jelent meg 2023. nyarán Rostás Zoltán Ahány helyre ment az ember (Szétriadt magyarok) című interjúkötete, amelynek műfaji megnevezése szóbeli történelem, beszélgetések, oral history. A kötet bevezetőjében a szerző így fogalmaz: „nem használtam kérdőívet, az alanyoknak még azt sem vázoltam fel, hogy mi érdekelne. Miután kényelembe helyeztük magunkat, megkértem, hogy meséljenek az életükről, jelezve, hogy közbeszólok, ha valamit nem értek, illetve szeretném, hogy a túl röviden vázolt tényeket részletezzék”.

– Az Ahány helyre ment az ember című kötetében olvasható tíz interjú a ’80-as években készült. Akkoriban nem is gondolt arra, hogy ezek megjelenhetnek nyomtatásban. Miért most jelentek meg kötetben, 30 évvel a rendszerváltás után? Miért érdekesek ezek a beszélgetések a ma embere számára?

– Nem az újságírás logikája szerint készültek ezek az interjúk. Tulajdonképpen kísérleteztem. Elhatároztam, hogy életút interjút készítek bukaresti öregekkel úgy, hogy érintsem e város etnikai, nyelvi, társadalmi sokszínűségét. Éppen azért, mert ez nem volt divatos. Nos, arra voltam kíváncsi, hogy miként lehet a Ceaușescu rendszer legnehezebb éveiben egy új, szokatlan történelmi forrást, az oral historyt, meghonosítatni. Mert ugye, az 1980-as nemzetközi történész kongresszus – több évtizedes nyugati gyakorlat után – elfogadta, hogy nem csupán a levéltárakban és egyéb helyeken őrzött írott forrásokra lehet támaszkodni, hanem a szóbeliekre is. Noha bármi lehet történelmi forrás, főleg a társadalomtörténet számára, a szóbeli források gyűjtését megpróbáltam szakszerűen művelni, de mindezek mellett fel kellett ismernem az adott bukaresti körülmények követelményeit.

Akkoriban, nem a közlés foglalkoztatott, hanem az, hogy találjak jól emlékező, jól mesélő idős embereket, akik felidézhetik saját század eleji, világháborúk közötti hétköznapjaikat. Annál is inkább, mert ezeket a szövegeket szó szerint kell leírni, ami az akkori kiadói és „cenzoriális” világgal nem egyezett. Ám lengyel és magyar példákból tudtam, hogy előbb- utóbb ezek a szövegek minden „javítás” nélkül napvilágot láthatnak. Ezek a szövegek olyan „mai emberek számára” érdekesek, akik szívesen olvasnak – nem feltétlenül „nagy” embereket bemutató – forrásmunkákat.

– Írja, hogy az alanyaihoz ismerősei, barátai révén jutott el. Nehéz volt megnyerni a bizalmukat? Mi kellett ahhoz, hogy megnyíljanak a riporter előtt, többszöri látogatás, valami „kedveskedés”, virág, bor, csoki, szalámi…..? Vagy volt olyan személy, aki utólag meggondolta magát és annak ellenére, hogy megegyeztek, visszalépett, mégsem szeretett volna beszélni?

– Éppen azért folyamodtam baráti (és nem hivatali) közvetítőkhöz, hogy eleve csökkentsem a bizalmatlanságot. Fontos az, hogy nem riporterként mutatkoztam be, mert ettől egyáltalán nem nőtt volna az ázsióm. Azt mondtam, hogy az ő élete érdekel engem, mert ennek révén akarom megismerni az ő bukaresti etnikai vagy társadalmi világát. Persze vigyáztam, hogy szóhasználatom ne legyen tudományos vagy fennkölt. Minthogy marginalizált réteghez tartozó embereket kerestem, egyenesen örvendtek, hogy meghallgatom élettörténetüket. Az is előfordult, hogy telefonon kérték beszélgetéseink folytatását.  Tehát, szó sem volt kedveskedésről. Legfennebb egyik-másik idős hölgynek vittem virágot. Sajátos megközelítési módszerem miatt nem utasított vissza senki. Pusztán a bolgárokkal nem sikerült szót értenem, mert akiket kérdeztem, nem vállalták bolgárságukat, noha otthon bolgárul beszéltek és ezen a nyelven folyt istentiszteletük is.  Később értettem meg, hogy ez annál is bonyolultabb kérdés, mert egyes bolgárul beszélők… szerbeknek tartják magukat.

– Hogyan választotta ki az interjú alanyait? Volt olyan, akire nem volt kíváncsi, mert nem „illett bele” az elképzelésébe? Vagy mindenkit kifaggatott, akivel találkozott?

– Minthogy én úgy gondolom, hogy az élettörténetét mesélő ember akaratlanul is saját közösségi vagy csoportkultúraját közvetíti, nem kellett nagyon válogatnom, két-három alany, de akár egy is elég lehet egy réteg hétköznapjainak felvillantására. Gyakorlatilag bármilyen jól mesélő ember hozhat adalékot, csak legyen türelme a kérdezőnek. A faggatásról jut eszembe, hogy ebben a műfajban a kérdező inkább animátor. Tehát nem előregyártott kérdésekkel irányítja a beszélgetést, hanem rákérdez arra amit az alany nem részletez. Így elkerülhető az alany befolyásolása, felszínre hozható társadalmi csoportjának értékvilága, észjárása.

– Mennyire volt lehetősége felkészülni egy-egy alany meginterjúvolására? Vagy fontos volt-e előre tudni róla ezt-azt, vagy elég volt ott a helyszínen faggatni csak?

– Nem az egyes interjúra kell készülni, hanem az általános háttértudást kell állandóan gyarapítani, és ezt a tudást semmiképpen nem szabad bevetni a beszélgetésbe. Igen, a helyszínen kell faggatni, de főleg meghallgatni.

– Mit kockáztatott (ha kockáztatott) azzal, hogy magánemberként, de mégis szociológusként, lapszerkesztőként interjúkat készített? Nem tűnt ez fel senkinek, nem próbálták megakadályozni? Vagy éppen kihasználni ezt, mint „lehetőséget”?

– Nem kockáztattam semmit, legfennebb feleségem, Inke türelmét, de ő nagyon is mellém állt és rendületlenül gépelte interjúimat. Nem tűnt fel senkinek, mert én amúgy is mindig egy nagy Uher magnóval jártam az országot. Hogy aztán 80-90 éves öregeket is felkeresek, legfennebb különcségnek tekinthették. Igaz, nem látogattam börtönviselt politikai üldözötteket, mert engem nem érdekelt a politikatörténet, hanem csakis a társadalomtörténet.

– Miért, mitől izgalmas az Ön számára, a szociológus számára az oral history? Mennyivel ad többet ez a műfaj egy egyszerű interjúnál? Nehezebb, könnyebb, érdekesebb….?

– Azért, mert a jelent összekapcsolja a múlttal, én ugyanis a szociológusok ama csoportjába tartozom, akik a jelent nem tudják elképzelni a múlt nélkül. Én nem hasonlítanám össze az oral history interjút a sajtó interjúval, mert más-más a funkciójuk, céljuk, a méretük stb. És más a közönségük. Van aki a durva, inkvizíciós, leleplező interjút szereti, mások a hétköznapi élet rejtett rezzenéseit.

– Van folytatás, vannak még közlésre váró beszélgetések? Vagy személyek, akiket szeretne még kifaggatni? Kiket tart még érdekesnek, akiket érdemes volna kérdezgetni, meghallgatni?

– Természetesen rengeteg közlésre érdemes felvételt őrzök, nem csak a sajátjaimat, hanem egyetemi tanítványaimét is. Remélem,  lesz alkalmam hozzáférhetővé tenni ezeket. Minthogy ez a műfaj nem a felkapott, nem a menő emberek világát célozza, óvakodnék bárkit is megjelölni.

Rostás Zoltán (1946) szociológus, nyugalmazott egyetemi tanár, a bukaresti A HÉT című hetilap szerkesztője, majd a Bukaresti Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, az ő javaslatára a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem társadalomtudományi intézetet hozott létre, amelyet tanszékvezetőként, majd déákánként vezetett és ahol most is tanít. A Szociológiai Doktori Iskolát vezető tanács tagjaként is ráhatással van az ifjabb romániai magyar tudósnemzedékek szemléletének módszereinek alakulására.

 

 

Antal Erika

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

399

Miként vélekedik Dorin Florea jelöltségéről?