.:: Vásárhely.ma ::.

Jól kerestünk, de nem a pénzért fociztunk – interjú Mihály Ferenccel, az Electromureş és a Medve-tó egykori futballistájával

Mihály Ferenc, a Púpos ahogyan a szurkolók nevezték, a ’70-es évek végétől hosszú ideig az Electromureş, majd a Szovátai Medve-tó meghatározó bal összekötője volt. Rengeteget szaladt, pontosan passzolt, jól lőtt, ügyesen fejelt. Szorgalma mára sem hagyott alább, testsúlya nem gyarapodott. Mindössze a haja szürkült. Most is aktív, csak nem a pályán; hétköznapokon a gyárban, hétvégeken falun, a kertben.

 – Ott voltál az Electromureş keretében, amikor bundázás miatt a csapatot 1978 nyarán kizárták a megyei bajnokságból, de megérted az egyik legszebb korszakát is, amikor 1983 nyarán, immár másodjára feljutott a C osztályba. Milyen emlékeket idéz fel ez a két teljesen ellentétes élmény?

– Mind a két alkalommal a feljutásért hajtottunk. De míg ’78-ban fordítva sültek el a dolgok, rá öt évre fölényesen nyertük a bajnokságot, és a selejtezőben kétszer, itthon 6–0-ra, idegenben 4–1-re vertük Hargita megye bajnokát, a Szentegyházát. Mindkét mérkőzést végigjátszottam, gólt is szereztem. Óriási örömünnep volt már az első találkozó után. Mindig sokan követték a Jeddi úti mérkőzéseinket, de annyi néző, mint akkor, addig soha nem látogatott ki a stadionba. Bármerre néztél, szurkolókat láttál: a lelátón, a pálya szélén, a kapu mögött, a környékbeli tömbházak erkélyein, a blokktetőn… Szép időket éltünk, akkor is, utána is, a C-ben, ahol szintén az élbolyhoz tartoztunk. A két mérföldkő között volt még egy esemény a csapat életében, amikor 1991-ben, a Cukorgyárral egyesülve, Electrozahărul néven egy évre feljutott a C-be. Vállalatunk igazgatója, Ioan Olteanu mérnök élt-halt a sportért, és ez meg is érződött a klub teljesítményében. Jó dolgunk volt, még csak a fizetésért sem kellett bejárnunk a gyárba, mert hazahozták. Az igazgató behívatott néha-néha gyűlésbe, ilyenkor kávéval kínált, majd ő kérdezett, és ő válaszolt. Volt, amikor bekapcsolta a videólejátszót, és a vételezett mérkőzést kezdte elemezni. Ellentmondást nem tűrő vezető, de egy nagyon jó lelkű ember volt. Minden meccsünket végigszurkolta, egyik Cismigiut a másik után szívva. Nem csak szigorú, de nagyon közvetlen is tudott lenni: most is előttem van, amint az első feljutásunk alkalmából szervezett bankettünkön, a feleségével a kör közepében táncol.

– Kétségtelenül az Electro igazgatójának rengeteget köszönhet a vásárhelyi sport, de szintén ő volt az, akinek fanatizmusa 1978 nyarán belevitte a csapatot történelme legszégyenletesebb botrányába.

– A megyei bajnokság utolsó fordulójában dőlt volna el, ki megy tovább: az Electro vagy az örök rivális, a Metalotehnica. Csak a gólarány választotta el a két vásárhelyi gárdát, amely a hazai pályán játszotta ki utolsó kártyáját. A Metalotehnica 31–0-ra, mi 24–0-ra nyertünk. Szerencsémre azon a meccsen még csak kerettag sem voltam. Bentlakó diákként azon a hétvégén hazamentem falura, s csak a keddi edzés előtt értesültem az eredményről, meg annak következményeiről, a bundában részt vevő négy csapat kizárásáról, és a 3. helyen végző Sticla előléptetéséről.

– Mit jelentett számotokra ez az örökös versengés a Metalotehnicaval?

– Mi, játékosok nagyon jó viszonyban voltunk egymással, a mai napig haverok vagyunk, de egy-egy egymás elleni mérkőzés előtt vezetőink mindig felturbóztak. Olteanu külön meccsprémiumot ígért, egyszer, amikor az én fejesgólommal győztünk, kaptam még egy 1500 lejes ráadást is, ami akkoriban és azon a szinten óriási pénznek számított. Érdekes: bár jól megfizettek, mi mégsem a pénzért fociztunk, hanem kedvtelésből. Amúgy nem csak a pályán kívül, a gyepen, vagy azelőtt a salakon is tiszteltük egymást. Kemény meccseket játszottunk, de ügyeltünk egymás testi épségére. Nem színészkedtünk, nem estünk le minden érintésre, mint a mai focisták, akikre rászáll a légy, összedőlnek, és két percig fetrengenek. A fejelésnél csak a fejünket használtuk, a könyökünket soha.

– Picit lépjünk vissza az időben: nyárádmenti fiúként hogyan kerültél Marosvásárhelyre, a kor második-harmadik legjobb csapatához?

– Csíkfalvi legényként a helyi csapatban, falusi szinten játszottam, amikor 1975-ben többünket próbajátékra hívtak az ASA felnőttcsapatához. Emlékszem, a bajnokság éppen szünetelt, Bölöni, Hajnal és Fazakas a válogatottnál voltak. Bóné Tibi bácsiék elégedettnek tűntek, azt mondták, hogy Ruszi, Papp Sanyi, Olasz Laji és jómagam bármikor bevethetők volnánk akár az A osztályban is, csak hát az ASA-nál akkoriban olyan kiváló játékosok alkották a fedezetek sorát, mint Varodi, Pîslaru és Bölöni. Bay Gyuri, a csapat volt kapusa és egyik segédedzője, az Electromureşbe irányított.

– Akkor a katonai szolgálatot nem úsztad meg…

– Sajnos, nem. Másfél éven keresztül még csak focizni sem focizhattam. Leszerelésem előtt adatott meg egy alkalommal, hogy pályára lépjek, amikor a parancsnok összeszedett egy csapatra való bakát, akikkel kiálltunk a civilek ellen.

Te eddig miért nem szóltál, hogy ilyen jól focizol?

– háborgott a meccs után a tiszt. Azért, mert nem kérdezte senki – válaszoltam. Ezek után ott akartak tartani, át akartak igazolni, én viszont alig vártam, hogy szabaduljak, és hazatérjek. Ugyanis én már azelőttről, 1977 óta az Electromureş leigazolt sportolója voltam. A városi bajnokságtól a megyein keresztül a C osztályig, az említett megszakítással tíz éven keresztül rúgtam a bőrt a Jeddi úti gárdánál. Mire 1987-ben feljutottunk volna a B-be, edzőm, Fazakas Árpád közölte, hogy mennem kell, vagy az IRA-t vagy Szovátát választhatom. Soha nem mondta el, miért vált meg tőlem, ami akkor nagyon rosszul esett. Aztán utólag rájöttem, hogy amúgy sem lett volna helyem a későbbiekben, az új edző, Marcel Pigulea hozta a saját embereit és teljesen felforgatta a csapatot.

– A Râmnicu Vâlcearól szerződtetett edző idejében már keményen ment az Electro elrománosítása. Éreztették veletek, hogy a nevetek miatt nem vagytok kívánatosak a csapatban?

– Nyíltan soha senki nem mondta a szemünkben, de mi sem voltunk vakok. Akkoriban azonban még nem ment úgy a bozgorozás, a magyargyalázás, mint mostanság. Ami történt, azt is viccesen fogtuk fel. Például a szovátai csapattal Fălticeniben játszottunk, amikor a mérkőzés előtt a stadion bemondója sorolta a játékosok nevét. Mindannyiunkat kifütyültek, és bozgoroztak. Az 1-es számú játékossal, a kapusunkkal kezdték. Meg is jegyezte Bordaş, hogy „nézz oda te, én vagyok az egyedüli román a csapatban, és mégis lebozgoroznak!”

– Milyen volt a szovátai korszak?

– Nagyon szép, csak rövid. Több társammal együtt igazoltunk a Medve-tóhoz, ahol egykori társunk, Muntyán Laci vezénylete alatt még abban az évadban felhoztuk a csapatot a harmadosztályba. Egészen jól ment a játék, különösképpen hazai környezetben, az emberek örömmel látogatták a meccseinket, a fürdővárosban nagyon szerettek. Sajnos számomra csak két esztendőt tartott a szovátai időszak, egy sérülés következtében 1989-ben kénytelen voltam abbahagyni a focit, és visszamenni az Electroba dolgozni.

– És még ma is dolgozol, szinte naponta látlak amint a számológépgyárból levonulsz a Jeddi útra, majd baktatsz haza a Hosszú utcán.

– Dolgozom, hogy ne unatkozzak otthon.

– Nem jársz ki a jelenlegi 3. ligás vásárhelyi csapat meccseire?

– Hová? Az az igazság, hogy nem is tudom, van-e csapat, vagy nincs, s ha igen, mikor és hol játszik. Egyszerűen nem érdekel. A mai futball más, mint amilyen a mi időnkben volt, különösképpen a harmadosztály. Őszintén szólva, nem követem, szívesebben járok haza falura kertészkedni.

Szucher Ervin

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

65

Minek köszönhető Soós Zoltán újabb sikere?