Bölöni DomokosCsukjátok le a szemeteket, mondta a tanító néni. Az egész osztály engedelmeskedett, kivéve Pupák Marcit, aki már akkor is többre becsülte a lányok látnivalóját a jövő vívmányainál.
Képzeljétek el, milyen lesz ez a mi városunk kétezerben, mondta megint a tanító néni. De nem hagyott időt a normális képzelődésre, mert azonnal ki kellett nyitnunk a szemünket, és le kellett írnunk, amit az előbb még el sem tudtunk képzelni normálisan. Vagyis hogy milyen lesz ez a mi városunk kétezerben.
Pupák Marci legelsőnek is azt írta le, hogy kétezerben sokkal szebbek lesznek a lányok. Szőkébb lesz a hajuk, kékebb a szemük, izgatóbbak a melleik, íveltebb a lábuk. És minden szép lány miniszoknyában jár. Ennek megfelelően kétezerben sokkal szebb lesz a Föld is, kékebbek lesznek a tengerek és az óceánok, fehérebb lesz a hegyek csúcsán a hó, és a tengerek kékje közeledik a búzavirághoz.
Természetesen felhőtlen lesz az emberiség boldogsága is.
Ami pedig városunkat illeti, hát igazán eleresztettük a fantáziánkat. Először is, városunk kétezerben nem is város lesz, hanem polisz, méghozzá megapolisz, óriásváros. Az utcák mind sétálóutcákká alakulnak, mert a mellékutcákból megannyi aluljáró nyílik, ahonnan metróra szállva pillanatok alatt eljuthatunk a legtávolabbi pontokra is, úgymint Marosszentgyörgy, Náznánfalva, Nyárádtő, Kakasd vagy Jedd, sőt Nyomát.
Aki szédül a metrón, annak gyorshelikopter-szolgálat áll a rendelkezésére, lesznek rendes helikoptertaxik és maxitaxi helikopterek, amelyeken a mama mellett a kutyát és a kerti szerszámokat is fuvarozni lehet.
Marosvásárhely főterét olyannak képzeltük el, hogy a sétáló polgárok számának arányában kitágul, majd visszanyeri eredeti terjedelmét. A Marosvásárhelyi Napokon például akkora lesz a főtér, hogy a testvérvárosok lakossága is nyugodtan és feltűnés nélkül elfér rajta.
A Somostető teljesen kiépül, ott lesz a város villanegyede, és egyben a szórakozónegyed is, free zoo állatkerttel, melyben az állatok szabadon járnak, és a szórakoztató program fénypontján a látogatókat zárják ketrecbe, hogy át tudják érezni, mit is jelent igazán a szabadság.
Az állatkert szomszédságában vidámparkot létesítenek, ahol a dolgozó nép és gyermekei kedvükre mulathatnak, nem szól rájuk a lakóbizottság házmestere.
A Somostetőre fogaskerekű vasút vezet, de akinek ez elavultnak tűnik, légpárnás függővasúttal is utazhat, közben gyönyörködhet a város panorámájában. A függővasút néhány kocsijából fejjel lefelé lógva lehet nézni az eget, a földet és ami még lelóghat, ezt különösen a kapitalista országokból érkező turisták élvezik majd, mert az ő világképük éppen fordítottja a mienknek.
A Marosban annyi lesz a hal, az angolna és a búvár, hogy korlátlanul lehet horgászni, sőt létrehoznak egy gombnyomásos pecázó szolgáltatást is, a fogyasztó a személyi számítógépén lehívja a folyó képét, aztán a képernyőn annyit halászhat, amennyit akar, és amikor elunta, megrendeli a zsákmányt, ezt a gyorshalászat kishelikoptere azonnal és frissen házhoz szállítja.
Kétezerben a mi városunk éppen olyan lesz, mintha a Verne Gyuszi bácsi tervei alapján készült volna.
Ilyesmiket találtunk ki a fogalmazási órán, és aztán fel kellett olvasni a dolgozatokat. Pupák Marci még verset is komponált, ezt írta: „Eszünk rumot, iszunk kekszet, / imádjuk az uniszexszet, / de a világ főterén már / vénuszlakók rollereznek.”
Ezért a versért a tanító néni lehúzta a jegyét Pupák Marcinak. Az irodalmi körben viszont nagy sikert aratott vele, főleg azzal a résszel, hogy eszünk rumot, iszunk kekszet.
Mikor beírta a jegyeket, megdicsért bennünket a tanító néni.
Gyermekek, és most jön a málna a tortára, emelte fel a mutató ujját.
Bámultuk, de az ujjbegye nem hasonlított a málnára.
Na most, gyermekek. Ki az, akinek köszönhetjük, hogy városunk ma ilyen szép és csodálatos? Mit válaszolunk a tanfelügyelő bácsi elvtársnak, mikor mindjárt ide látogat?
Sokat gyakoroltuk, úgy harsogtuk a választ, kihallatszott az utcára. De amíg be nem lép a tanfütty bácsi, csak dalolva válaszolhatunk.
– A román nép és az együttlakó nemzetiségek zseniális vezetője, Lálálálá, Lálálálá!
– És ki az, akinek köszönhetjük, hogy városunk kétezerben olyan nagyszerű lesz, amilyennek ti a fogalmazásaitokban megírtátok?
– Lálálálá! Lálálá!
Boldogan nézett mindenki a jövőbe, hiszen tízeseket és kilenceseket kapunk rá.
Pupák Marcit kivéve, aki elkeseredésében kijelentette, hogy a tanító néni nem is olyan jó nő, mint amilyennek hiszi magát.
Na de közben belépett a tanfütyülő elvtárs bácsi, és a tanítónéni vigyázzt vezényelt, majd föltette a jól ismert kérdést.
Vagyis hogy kinek köszönhetjük, amit köszönhetünk.
Most konkrétan kellett volna válaszolnunk, de annyira izgatottak voltunk, hogy csengett az udvar is a válaszunktól.
– Lálálá! Lálálá!
Pupák Marci még meg is cifrázta: Trálálá, Trálálá!…
*
Ez a Pupák Marci azóta felnőtt. Big nagy valaki lett belőle. Amikor megláttam a főtéren, azt hittem, ő az a vénuszlakó, aki rollerezni fog Jánku vitéz szobra előtt.
Miszter Martin Pupac bejárta a világot, orcája verítékével kereste meg az első milliót, a többi dalolva repült a számlára. Jócskán megtekintélyesedett, csaknem két méterre nőtt, s nyomhat vagy száztíz kilót.
Most is azt figyelte, hol lappang az üzlet, melyben vitézül megforgathatná kemény tőzsdeharcokban edződött valutáját.
Az üzlet persze ott strichel elöl-hátul, szinte minden utcasarkon. Jóformán kezet sem rázhattunk amúgy istenigazában, Marcit máris széplányok koszorúja döngicsélte körül, alig maradt ideje rám.
Mégis, mielőtt nosztalgia-befektetéseihez derekasan hozzálátott volna, még megkérdezhettem, milyennek találja most, alig egy évvel kétezer előtt, szeretett városunkat.
– Nagyszerű város, öregem. Azok után, amiket elképzeltünk róla, sosem hittem volna, hogy idáig is eljut egyáltalán.
– Na és mit gondolsz, ki az a zseniális lángész, az a lángeszű zseni, akinek mindezt köszönheti nagyszerű, tehetséges és csodálatos népünk és az együttélő nemzetiségek?
– Naná, hogy tudom – kacagott Mr. Pupac. – Lálálálá! Lálálálá!
– Na de kérlek, hát Lálálálá elvtárs az örök vaddisznó- és medvevadász-mezőkön kóborol. Amit itt látsz, az már a mi saját, különbejáratú, eredeti és hümhümhüm demokráciánk vívmánya. Ezt kinek köszönhetjük, öregem? Ha meg nem sértenélek…
Pupák Marci elmélázott, és mindenek előtt elszavalta egykori versét, tökéletesen emlékezett rá. Eszünk rumot, iszunk kekszet, imádjuk az uniszexet, de a világ főterén már vénuszlakók rollereznek…
– Jó húzás volt tőlem, öregem. Hogy feladtam Marxot, de megtartottam a Tökét.
Pezsgőt hozatott, és az előkelő étteremben, mely már kilencvenkilenc százalékban az övé, egy nagyszerű saját szerzeményt dalolt el, miközben nem kellett zsaru; saját magát kísérte a zongorán.
Hálahimnuszában a Marseillaise-től a Rabok kórusáig, az Ébredj, romántól a Székely himnuszig, az ABBA-tól a Téglagyári Megállóig minden fontosabb vezérmotívumot földallamolt.
Késő este váltunk el. Kikísért, és jólesően tapasztalhattuk, hogy az ezredfordulón városunkban vannak utcai lámpák, még fungál az utcai világítás, és ha vigyázunk, el tudjuk kerülni az élet esővizével telt gödröket.
Pajkosan rákérdeztem egykori osztálytársunkra.
– Mindezt kinek köszönhetően?
Ábrándos képpel válaszolt… volna, ha hirtelen bele nem vágódik egy még be sem fagyott friss pocsolyába.
Ebből ki- s a kosztümjéről lefolyólag válasza nem tűnt abszolút koherensnek.
– Hogy rakná bele az a Lálálálá Lálálá Lálálálá…
