Bölöni DomokosValaki jár a liftben. Tömbházunknak egy ideig nem voltak sem dulimanói, sem lüdérckéi. De aztán suttyom üzemmódban bejelentkeztek a liftbogarak. Előbb csak akkorkák, mint valami közönséges házi bogár, még a színük is olyan rőtvörös, de aztán, amint a lakók kanászosodnak, ők maguk is gyors fejlődést kezdenek produkálni.
Növekedésük mondhatni egyenesen arányos a lakók trehányódásával. A mi liftünkben például rendszeresen köpköd valaki.
Nem valamit vagy valakit, valakiket, hanem csak úgy, l’art pour l’art alapon.
Ezt a liftbogár nagyon szereti, sőt imádja. Mire a takarítóasszony a bejáratig jut söprűjével és vizes rongyával, a liftbogár már leltározás nélkül veszi nyilvántartásba a a zsákmányt, és gyorsbüfés eljárással iktatja étrendjébe. Ahogy növöget, az oldallemezek valamelyik résén, melyeket a késeiket próbálgató ifjak meg a részegek fúrnak és ütnek hétről hétre, már be is siklóernyőzi magát a titkos mélybe.
Az aknák a liftbogár valóságos kincsesbányái, ott annyi az érték, mint pl. egy turkálóban és egy mini abc-ben együttvéve.
Máskülönben a liftbogár ártatlan állat, soha nem bánt senkit, esetleg néha elrondítja a háza táját.
Akkor meg kiszállnak a javítók, és hipp-hopp, máris újra közlekedünk.
De a mi liftünkben még senki sem látott élő liftbogarat.
Valószínűleg valami nagy riválisa támadt ennek az ártalmatlan bentlakónak. Lehet, hogy a dulimanók Európába vándorolt ága keresett fölfutási teret, és ideiglenes megoldásként telepedett a liftbe. Felvették a blokk-állampolgárságot, és úgy tekintik az egészet, mint egy sorozatfilm forgatása közben adódó alkalmat a bulira, szerelemre, ármányra, és miért ne: egy kis krimire is.
A krimi hullája sehol sem találna alkalmasabb helyet magának a liftaknánál.
A dulimanók nagyon szeretik az embereket, akkora az empátiájuk, hogy a tízes skálán húszas.
A hatalmas rokonszenvet egyik éjszakán észlelve arra riadtunk, hogy folyamatosan jár a szekrény.
Na most, ez a szerkentyű nem egy érzelem-mentes izé, hanem együtt lélegzik, szuszog, köhög is, de főleg retteg, ha kell, a populációval.
Nem szép tőlünk, ha nem értjük meg a jóakaróinkat, de mit tegyünk, ha bangók vagyunk.
Ugyanis.
Amikor nagy nehezen leért B.-né a földszintre (a többi emeleten nem akart megállni!), megrémülve tapasztalta, hogy teremtett lélek sincs a függőjárgányban.
Viszont alig szállt be, már indult is, fel a kilencedikig, ott pihent egy procentet, majd ugyanolyan üzemmódban és pedáns rendszeretettel, mint amilyent korábban is mutatott, lelibbent a hatodikra, onnan meg rögtön ismét vissza.
B.-né elájult. Amikor azután valamikor (hiszen fogalma sincs, mennyi idő telhetett el) magához tért, hát egy kisember kólát itat vele.
Erre ismét csak elájult B.-né.
Ennél többet a liftmanóról vagy lift-lüdérckéről nem tudhatunk.
Annyit talán még megkockáztathatok, hogy B.-nét végül G. bácsi engedte volna ki, de esküszik, hogy sem orálisan, sem testileg nem illette.
Öreg ő már az efféléhez. G. bácsi szüreti mulatságról érkezett, volt nála valami szőlő meg valami pálinka és bor is. Érdekes módon nem a szőlőt, hanem a bort felejtette a liftben. (A pálinkát a belső zsebe helyett magába dugta…)
A kezelők aztán megállapították, amit G. bácsi amúgy is tudott, sőt két kemény suppintással meg is oldott: ezek a régi, szovjet mintájú liftek gyakran ragadnak le. Olyanok, mint valami kivénhedt tangóharmonika gombjai.
*
Jó tehát, ha az ember keményen viszonyul a problémához. A javítók hol magas, hol egészen mély hangú gajdolászást is hallottak az akna mélyének rejtelméből.
Gajdolás, bőgés. Bőgés, rappelés. Mintha egy mutáló kamasz gyakorolna a madám díványán.
Bevilágítottak, amennyire lehetett, de hát ott – a turkáló-féle holmikat meg a mini abc-s kajamaradékot leszámítva –, semmi, semmi, semmi.
Ennek lehet majdnem száz éve, de ha jól megszámítom, két évtizede sincsen.
Szóval máig sem tudni, mik voltak, amik voltak. Dilimanók, lüdércék, vagy szimpla liftbogarak?…
Az első kettőről semmi fogalom. Akik a bogarakra szavaztak volna, azok is csalódottan tették le a kagylót. Szűcs úr, a plenipotenciális házmegbízott lila fejjel
üvöltözött.
„Sem kenyérliszt, sem finomliszt, mégcsak puliszkaliszt sem!” – rikácsolta. „Nem és nem. Az a Liszt, a Franc (hogy enné meg!), igen persze.”
„A’ Ferenc, a’. Az egy hipphápp zeneszerző, ahogy tetszik említeni…”
„Ja, ja. Maga idióta…”
(Na most az a helyzet, hogy bár megtehette volna Szűcs úr, de, nem véletlenül: ezt se nekem mondta… Mert Szűcs úr velem egyáltalán nem áll szóba. Szent meggyőződése, hogy én csempészem a tömbházba ezeket a nyavalyás izéket, hogy legyen témám az újságba…)
