Bezzegrománia aranykorszaka

Meséljek nektek bezzegromániáról és az aranykorszakról, annak is a Székelyföld egyik leghidegebb sarkában esett igaz történeteket. A tegnap írta Juli, hogy milyen gyakran volt áramszünet Mikolában. Jelentem: nálunk is, és szerintem mindenhol a Kárpátok Géniuszának az országában. Mit jelentett ez? Hideg téli estén, pikk-pakk sötétségbe borult minden és egy-két-három órán át, vagy akár hosszabb ideig is ülhettél a petróleumlámpa, a gyertya, vagy a 12 voltos akku 21 wattos fénye mellett. Magánházaknál ez nem járt együtt a fagylódással, de a tömblakásokban, ahol amúgy is akadozott a távhőszolgáltatás a fűtőanyagok hiánya miatt, egyből hűlni kezdtek a radiátorok, mivel leálltak a keringetőszivattyúk is.

Hó, jég, förgeteg, átfagyva hazajött az ember gyermeke a munkából, s ha peche volt, a kis vacsoráját sem tudta megmelegíteni, mert épp kifogyott az aragázpalackja. Másnap mehetett sorba állni, s ez a sorállás órákat, de nem ritkán napokat vett igénybe, egy hosszú láncra felfűzték a palackok fogantyúját, sorszámozták, és másnap kezdődhetett a lökdösődés és a kiabálás, hogy az enyém volt a 67-es és nem a tied! Aztán jött a teherautó, és pikk-pakk egy félóra alatt szétkapkodták az emberek. Gáz volt!

Olcsón adták, de folyamatosan hiánycikk volt, és nem sok embernek volt tartalék palackja, mert az is hiánycikk volt. A mi házunk sarokház volt, és az északi szomszédunk a Dacia-autószerviz volt, a nyugati egy magánház. Ha nálunk elvették, akkor a szomszédban volt, és fordítva. Ki is találták apámék, hogy kössük össze a két házat egy kábellel, és áramszünet esetén egy-két izzót kölcsönösen tápláljunk. Apám a héber-magyar szótárt körmölte, Pista bácsi topográfusként a térképeket böngészte, és telekkönyvi dokumentációkat készített elő, legalább őket nem zavarta a munkában az áramszünet.

Persze mi kis okosok a szomszéd Hunival kitaláltuk, hogyha már egy „transzatlanti” kábel le-, pontosabban felfektetésre kerül (légkábel volt), akkor arra tekerjük csak rá a mi kis interfonunk kábelét is. Nekünk volt telefonunk, nekik nem, ezért nagy hiánypótlás volt a vezetékes kommunikáció megoldása a két ház között. Lehetett kapni a „nagybolt” földszintjén az elektronikai osztályon összeszerelhető barkács-interfont. Az egyik készülék volt az adó-vevő, a másik végén csak egy hangszórós doboz volt, ahol a hangszóró adó üzemmódban mikrofonként működött. Nekem volt még egy összeszerelhető elektronikus szirénám.

Nagy tech-királyok voltunk, mert kikísérleteztük, hogy a hangszórós dobozba szerelt sziréna a másik oldalon is hallatszik, ha bekapcsoltuk. Ez volt tehát a „csengő”, ha én akartam hívni az adó-vevőt, akkor bekapcsoltam a szirénát, és az ott is szólt. Minekutána ott „felvették”, én kikapcsoltam, és kezdődhetett az „MZ/X jelentkezz-jelentkezz…” Persze nem voltam boldog, ha szomszédolás közben megszólalt a sziréna, és hazahívtak valamilyen okból… De nem is kellett minden apróságért átkutyagolni a szomszédba, s például áramszünet esetén is, ezzel a módszerrel kértük a kábel áram alá helyezését.

Amíg az interfon nem távközlési feladatokat szolgált, addig rádióstúdió volt az egyik szobában: zenét tettünk kazettás magnóról, híreket olvastunk fel az újságból, míg a másik szobában a „tömeg” hallgatta a műsort. Sőt, betyárkodtunk is, felszereltük a hangszórót a kerítés belső oldalára, bebújtunk a bokorba, és ha jött valaki a járdán, akkor onnan szólítottuk meg az illetőt. Kezitcsókolom – köszöntünk, miközben lestük a célszemély ideges forgolódását, amint keresi, honnan jön a hang, és ki köszönt neki? Ennél már csak akkor pukkadoztunk jobban, mikor az illető visszaválaszolt és társalgásba is elegyedett a „láthatatlan” emberrel.

Volt hideg és fázás az iskolában is bőven, volt olyan film, ami négy-öt órát tartott a moziban az áramszünetek miatt, gyúrakodtunk kenyér-, olaj-, cukor- és hússorban  órákon át, viszont a játékaink nem egy virtuális világban, hanem egy nagyon is kézzelfogható, természetközeli és szép szabad téren voltak. Mára ennyi!