Az író úré a szó

Áldott emlékezetű Beke György (1927–2007) a Lyukasóra folyóirat 2007-es első számában meséli el néhány emlékét. Ez a történet arról szól, hogy milyen elővigyázatos volt Rab elvtárs.

– Parajdra mentünk, sóbányászok közé. Csíkszeredából indultunk, Hargita megye székvárosából. Mielőtt beszálltunk volna a kiskocsiba, üzenetet kaptam a megyei pártbizottságtól, hogy azonnal látogassam meg a propagandatitkárt, aki akkor itt Rab István volt (még nem Ștefan Rob). Az efféle protokoll látogatás nem volt szokásos, a megyei „párti elvtársak” nem ereszkedtek le holmi firkászokhoz. Éreztem, hogy itt most Rab Pista akarja főnöki státusában bemutatni magát. (Utoljára Brassóban találkoztam vele, akkor ő volt az ottani pártbizottságon az egyetlen „magyar aktivista”, nem kérdeztem, milyen rangban.) Most a csíki művelődési életről beszélt, kávéval kínált, és jó utat kívánt Parajdra. Hozzátette: sajnálja, hogy nem jöhet ő is velem, de annyi a tennivalója, éjfélekig szokott benn maradni…

Jöttek helyette a beosztottjai. Hárman is azzal a kocsival, amellyel engem szállítottak. Ismertem jól őket, a művelődési osztály emberei voltak, kedélyes, beszédes csíki legények. Egyik-másik akár barátomnak is számíthatott. De azért tudtam, mit illik ilyenkor beszélnem, és ők is tudták, hogy mit kell meghallaniuk abból, amit beszélek. Összeszokott társaság.

Éppen kezdtük volna a találkozót a bányászok művelődési házában, mikor újabb kiskocsi kanyarodott a bejárathoz. Hárman érkeztek azzal is, szeredai ismerősök, a megyei szakszervezeti tanács munkatársai, a munkásművelődés „irányítói”.

Bejöttek a zsúfolásig tele helyiségbe. Széket kerítettek maguknak, és leültek az „elnökségi” asztalhoz. Elvégre otthon voltak, ez a terem a szakszervezeti művelődési házhoz tartozott.

De a művelődési bizottság emberei ettől nyugtalanok, ingerültek lettek. Előbb halkan suttogtak az újonnan érkezettekkel, majd hallhatta őket az egész terem.

– Ti miért jöttetek?

– Küldtek.

– Nem tudtátok, hogy mi itt vagyunk?

– Erről nem szóltak.

– Ki küldött?

– Rab elvtárs személyesen.

– Minket is.

Elakadtak a beszédben. Nagyon meglepődhettek. Bizonyára azt akarták tisztázni, hogy most ki kit ellenőriz itt. Mármint a két kommandó közül melyik a másikat?

Az írót, természetesen, mind a ketten. És akkor most ki írja meg a jelentést a találkozóról? Közbeszólt a helyi szakszervezeti vezér, mert a bányászok már mind derűsebb arccal figyelték a szópárbajt…

– Kezdjük, elvtársak! Az író úré a szó!

Így lettem „úr” a parajdi bányászok között a diktatúra 1980. évében.