Amikor Szisz nem tudott románul

Számos vándorútja során az irodalombarátok között csak Sziszként emlegetett költő többször is megfordulta magát Korondon, hiszen a felstő-költő Páll Lajos lelki barátja volt, tán komásak is lehettek.

Egy alkalommal a két barát halkan beszélgetve éppen a falu közepén sétált, ami annak idején a magas templom alatti papilak, a kultúrház, és a kocsmának, cukrászdának helyet adó szövetkezeti épület háromszögében szorongó kis térnek felelt meg.

Egyszer csak kivágódik a kocsma ajtaja, és kezében félig telt üveggel elébük toppan egy meglehetősen beszeszelt legényarcú ember.

– Maga nem Szilágyi Domokos tetszik lenni? – csuklotta.

Szisz nem mondott semmit, Lajos is csak annyiban nyilvánult meg, hogy ha már előrenyújtotta az ifjú, hát lekezelt vele.

– Az nem én vagyok – mondta végül.

A legény Sziszhez fordult. – Mer mü – emelte rá a mutatóját – olvassuk az izé… A jobbnál jobb cikkeit na, az izében…Az újságban… Na, s magát az Isten éltesse s tartsa meg, hogy még sok ilyen érdekes hogymongyákot tudjon csinálni…

Azzal máris nyújtja a költőnek, nem is annyira a kezét, mint a benne lévő félliteres üveget, hogy hát a szép találkozás örömére igyanak vele.

Amit pedig azok semmi szín alatt nem kívántak.

Valamivel arrább röhincsélt a süldőlegény társasága, három-négy egyivású csávó, reguta-gyanúsak, idén ők szervezik a szüreti bált, s az alkalomból ahajt tanácsülést tarthattak a közművelődési bodegában.

Feszült a helyzet, a vakmerő csőszjelölt bizonyára fogadásból áll előttük, ilyenkor nem blattra meg a játék, hamar elfajulhat a civilizáció.

Az agresszív fiatal tologatja a piát, közben ismételve az istentarcsát, a megtiszteltetést, és a bizonyistent, na.

Páll Lajosnak nagy az önuralma, mégis nehezen türtőzteti magát. Úgy néz ki, hogy még egy mozdulat, és valaki visszaüt.

A farkasszemet nézők azonban hirtelen idegen hangot hallanak. Szisztől érkezik, eléggé határozott:

– Nustyu ungurestyé.

Megfagy a vér a levegőben. A kínáló szája elcsempül, s úgy marad. Aztán Páll Lajosra néz, majd Sziszre, és ezt motyogja:

– Akkó’ bocsánatot kévánok, s elnézést kérek…

Megfordul, társaihoz csatlakozik, és értetlenkedve vonul vissza a hangulatgerjesztőbe.

A két barát csendben halasztja útját. Biztosan arra gondolnak, milyen derék fiúk ezek, hogy így a szívükön hordozzák a kultúrát.

A nem létező kanyart is, lám, úgy veszik be, hogy a félliteres üveg szinte-szinte súrolja a járdát.

A pálinkában mégsem esik csütöri cseppnyi kár sem!