.:: Vásárhely.ma ::.

A naivitás ártatlansága – beszélgetés Radu Afrim rendezővel

Szeptember első felében mutatta be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Fausto Paravidino Emma életének értelme című drámáját Radu Afrim rendezésében. A rendezővel a műről, a karakterekről, a munkafolyamatról és saját művészi világlátásáról Kaáli Nagy Botond, a magyar tagozat sajtóirodájának munkatársa beszélgetett.

– Egy, tájainkon szinte ismeretlen kortárs szerző még kevésbé ismert drámáját hozta el Marosvásárhelyre. Miért választotta ezt a szöveget?

– Paravidino több darabját is színre vittem, rendeztem a drámáiból előadásokat Temesváron, Jászvásáron. A legjobb kortárs olasz drámaírónak tartom. Baloldali beállítottságú szerző, színész, rendező, akinek elsősorban azért választottam ezt a darabját, mert úgy véltem, hogy jól igazodik a Tompa Miklós Társulathoz. Régóta nem rendeztem itt kortárs szerző által írt drámát és örvendek a szöveg ismeretlenségének, mert soha nem vittem színre közismert színműveket. Klasszikusokat is alig, és közülük is csak olyanokat, amelyek segítségével valami fontosat mondhattam el. A szerző politikai színháznak nevezi ezt a darabját, de én nem illetném ezzel a jelzővel, holott ma egész Európában politikai színházat csinálnak és vannak olyan hangok, amelyek szerint mindegyik művészi gesztus politikai megnyilvánulás – és ez nem is lehet másként. A szöveg dúskál a humorban, és a kérdések, amelyeket Paravidino feltesz ebben a drámában, valóban kérdések és nem válaszok. Így a nézőnek megadatik a lehetőség, hogy egyéni válaszokat találjon ezekre a kérdésekre. Az előadás első felében például egy londoni, kortárs művészeti kiállításról van szó, ahol a kortárs művészet etikáját érintő kérdések vetődnek fel: olyan témák, amelyeket mi is gyakran látunk a Facebookon – például, hogy egy regény rasszistának minősül-e, ha akár csak egyetlen szereplője rasszista. Mindezek mellett, egy nagyon klassz történet bontakozik ki az előadásban két olasz családról – a hatvanas évektől kezdődően 2018-ig –, amely megadja a lehetőséget a színészi kibontakozásra, az életkorok ötpercenkénti váltogatására. Nem kronológikus a felépítés / szerkezet, előre megyünk az időben, majd vissza, olyan korokba, amikor bizonyos szereplők még nem is lehettek jelen. Egy olyan olasz, történelmi és politikai kontextusba helyezett családtörténetről van szó, amelyet – azóta hogy kortárs európai drámát rendezek – életemben először nem tudtam a helyi, romániai térhez és viszonyokhoz igazítani. Annyira specifikusan olasz politikai és szociális jellegű részletekből áll, hogy azt lehetetlen volt megkerülni, ám végül ez adja a varázsát – az olasz helyszín és környezet, amelyet többnyire csak a klisékből ismerünk.

– Nagyon sok előadása a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években játszódik. Az életkora kivételével – természetesen – milyen kapcsolatban áll ezekkel a korszakokkal?

– Azt hiszem, hogy leragadtam a hetvenes éveknél. A kedvenc korszakom, komolyan. Persze, kommunizmus volt, de még nem a sötét diktatúra. Azt hiszem, hogy igazán és igazából éltünk akkor. Persze, mindenki úgy gondolja, hogy a fiatalságának évei képezik a legélőbb korszakot úgy a saját életében, mint mindenki máséban. Én úgy vélem, hogy a hetvenes években intenzíven éltünk. Nem jól, de intenzíven: a zene, a divat, a gondolkodásmód még nagyon szabad volt, ezt követően záródtak be a kapuk. Az előadásban is ez a korszak, Emma szülei fiatalságának időszaka, a legragyogóbb. A főszereplő, Emma, az a lány, akiről szinte folyamatosan közvetett módon beszélnek – ő van a legkevésbé jelen az előadásban, miközben mindenki más a megszállottjává válik.

– Nagyon erős karaktereket használ az előadásaiban, akik esztétikai szempontból sok esetben a realizmus és a karikatúra között mozognak. Nekik köszönhetően sokszor úgy tűnik, hogy a való világban mindenki teljesen hülye. Mi ennek az oka?

– Igen, az én meglátásom szerint – és anélkül, hogy ezzel bárkit vagy bármit is kritizálnék – a világ nagyon komikus. És sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de egyre felületesebb. Annak ellenére, hogy keringenek olyan teóriák, melyek szerint a világ elhülyült, hülyének azért nem mondanám. Úgy gondolom, hogy az emberek ártatlanok a maguk naivitásában. Tekintsük inkább naivaknak őket, mint hülyéknek. Akár a naiv festmények: szépek, színesek, kövérek és naivak. Egészségesek és naivak. Ebben a darabban ugyanakkor nem mindenki naiv: Emma például meggyőződéses feminista, aki egy öko-feminista-aktivista csoportosulást kezdeményez, tehát keringenek ebben a műben olyan progresszív teóriák, amelyek egyes nézőket talán zavarnak, másoknak pedig szimpatikusak lehetnek. Minél kényelmesebb, komfortorientáltabb az adott környezet, annál erőteljesebben idealistaként, szimpatikusan naivként rajzolta meg a szerző az adott karaktert, mert ebben a drámában mindenki politizál. De nem ez a darab fő témája. Azért szimpatikus ez a jellemvonásuk, mert nálunk is mindenki politizál, leginkább otthon és a kocsmában.

– Milyen volt a munkafolyamat a társulat színészeivel?

– Legtöbbjüket ismerem az eddigi, közös munkáinknak köszönhetően, ami egyszerre volt előny és hátrány is. Lehet, hogy már meguntak engem vagy én őket, viszont folyamatosan újdonságokat kerestünk, olyan felfedezésre vagy újrafelfedezésre váró dolgokat, amelyekkel eddig nem találkoztunk. És számomra eddig ismeretlen színészekkel is dolgozhattam, akik meglepően könnyen beilleszkedtek a világomba. Először dolgoztam együtt Kupás Anna díszlettervezővel és Bajkó Blanka-Alíz jelmeztervezővel, akik mindketten nagyszerű munkát végeztek. Azok a színészek, akikkel eddig hat előadást vittünk közösen színre, már tudták mire számítsanak; sokat beszélgetünk, közösen vágunk a szövegből, újraértelmezünk szituációkat, ismerjük a közönséget.

– Mennyit tartott meg az eredeti drámából? Hiszen ez esetben kész szövegből dolgozott, nem a színpadon született a szövegkönyv, mint eddig.

–  Elég nehéz szövegről van szó, elsősorban azért mert nagyon hosszú. A szerző színházi regénynek nevezi, a dráma a szereplők életének több korszakán vágtat keresztül. És valóban, a tartalma olyan, akár egy vastag regényé vagy sorozaté. Sokat vágtunk belőle. Amúgy is vágok a szövegekből, amiket színpadra viszek, a sajátjaimból is. De csak az ismétlődő, vagy a marosvásárhelyi, erdélyi, romániai közönség számára irreleváns részeket.

(Fotók: Berecky Sándor/próbafotók)

vasarhely.ma

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

41

Mire számít a választási kampányban?