A műveltséget és az emberséget tartotta a legfontosabb értéknek – 100 éve született Antal Pál

Száz éve született Antal Pál, a marosvásárhelyi bábszínház alapítója, rendezője, igazgatója. Az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház kétnapos évfordulós ünnepséget szervezett ebből az alkalomból. Műsorra tűzték az általa rendezett, azóta is folyamatosan játszott Lúdas Matyit, levetítették A kék madár című előadását, amit online is elérhetővé tettek másik két általa rendezett Oh Rómeó …oh Júlia… és A kis herceg című emblematikus produkciókkal együtt.

Gyerek- és felnőttelőadás, vetítés, könyvbemutató, rádióinterjú, fotókiállítás, kortársak visszaemlékezései tették változatossá a megemlékezést a 100 éve született Antal Pálra. A marosvásárhelyi bábszínházalapító, színész, rendező, igazgató valamennyi bábszínésznek az oktatója, a nevelője volt. Még azoknak is, – közvetett módon – akik most végzik az egyetemet, hiszen tanáraik a néhai Antal Pál ,,tanítványai” voltak. A marosvásárhelyi bábszínházról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említenénk meg az ő nevét – hangzott el többször is a rendezvényen.

Inkább az élőket boldogítja

Egy korábbi, pár évtizeddel ezelőtti rádióinterjú idézte fel Antal Pál hangját. Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió néhai szerkesztő-riportere készített vele életinterjút, amelyet most lejátszottak és amelyben a családjáról, szakmai elhivatottságáról beszélt, arról, hogy bár orvosnak készült, mégis otthagyta az orvosi egyetemet, hogy bábszínházat hozzon létre. ,,Annyi mindent láttam, megtapasztaltam, a halált is, hogy telítődtem. Nem leszek szemlélője a halálnak, inkább az élőket akarom boldogítani” – hangzott el a ,,Pali bácsi” vallomása, ahogy az is, hogy megszületett az ötlete a bábszínháznak, el is kezdték barátjának, Révész Endre szobrászművésznek a műtermében a munkát, majd alig egy év múlva már a Székely Színház tagozata lett a bábszínház, öt év múlva pedig önállósult.

Nagyon hitt a kultúrában

Székely Katalin irodalmi titkár vezette a beszélgetést, ahol elsőként Novák Ildikó bábszínész, egyetemi tanár – akinek bemutatták előtte Bábszínházi és színházi látleletek című kötetét – idézte fel mindannyiuk mesterének az alakját, aki mesélt az átélt borzalmakról, de hiányzott belőle a gyűlölet, vagy a bosszúvágy. ,,Nagyon megrázott, hogy hogy lehet mindazt túlélni, mosolyogni. Meg is kérdeztem, és elmondta, mikor jöttek az amerikaiak és felszabadították a lágert, kért egy pisztolyt, hogy minden németet lelőjjön.  Elindult, de senki nem jött vele szembe és eszébe jutottak azok a parasztok, akik egy-egy kis dologgal segítették őket”.

Nagy Miklós Kund újságíró, a Marosvásárhelyi Rádió volt munkatársa, a Népújság szerkesztője személyes kapcsolatáról beszélt a bábszínház alapítójával, arról, hogy próbálta megnyerni a bábszínház számára, de akkorra már beszippantotta őt a rádió.

Smaranda Enache volt irodalmi titkára, majd igazgatója is a bábszínháznak, mesélt a felvételiről, amikor az álláshirdetésre jelentkezett, amikor megsúgták neki, hogy nem az igazgatótól függ, hogy felveszik-e, hanem Antal Páltól. ,,Sokat tanultam tőle” – mondta ő is, felidézve a felejthetetlen tapasztalatait. Például, amikor A kék madár című előadást ,,vizionálók” semmi kivetnivalót nem találtak, abba kötöttek bele, hogy egyik ruha piros, a másik fehér és a harmadik zöld és azt mondták, ezen változtatni kell. Antal Pál azt válaszolta erre, hogy akkor nem lesz bemutató. ,,Megtanultam tőle, hogy érdemes ellenállni. Pontos volt, egy percet nem lehetett késni. Nagyon hitt a kultúrában. Jártas volt az irodalomban, a zenében. Példakép volt, mint igazgató, mint ember. Köszönöm neked drága Pali bácsi, hogy voltál és vagy nekünk” – emlékezett Smaranda Enache.

,,Pali bácsi a színpadi magyar nyelvnek a nagy értője és terjesztője volt, egy különleges ember, aki a színházat és a bábszínházat hozta közel egymáshoz” – emelte ki Kovács Levente rendező az Antal Pálhoz fűződő emlékeiből.

,,Akarok adni neked valamit, mert tudom, hogy te értékeled. És egy kis füzetecskét adott, amit  megőriztem és most elhoztam és a bábszínháznak adományozom” – ezekkel a szavakkal adott át Szabó Mária egykori bábszínész egy üvegtartóba helyezett miniatúr füzetet Székely Katalinnak, visszaemlékezve arra az időre, amikor ,,Pali bácsi” beszélt neki arról, hogy naplót ír mindarról, ami vele és családjával történt a deportáláskor, majd a lágerben.

Sajnáltam őket

Antal Pál Lágernapló című kötete most jelent meg posztumusz kiadásban a Mentor Könyvek kiadó gondozásában. Ahogy Káli Király István szerkesztő mondta, nem jegyzik mint írót, holott Antal Pál minden irodalmi mércét kiállna, stílusa tömör, olvasmányos, nem merül el az önsajnálatban, nem részletezi az átélt nyomorúságot, úgy írja le a történteket, hogy arról fogalma legyen az olvasónak, tényszerűen, nem érzelgősen. Nincs benne gyűlölet. Egyszer megkérdezték tőle, mit érzett azok iránt, akik a megpróbáltatást, tragédiát okozták, és azt mondta, sajnálta őket.

A magyarországi zsidóság volt az utolsó, akiket deportáltak. Amikor 29 évvel a történtek után Antal Pál visszatért a városkába, ahol az egyik koncentrációs tábor állt, illetve meg akart látogatni egy másik helyszínt is, az ott lakók nem emlékeztek semmire. Nem tudtak a lágerről, nem tudtak a deportálásról, a gázkamrákról, a kényszermunkáról, az éheztetésekről, az elhalálozásokról. Azt válaszolták, amikor kérdezősködött, hogy ,,itt láger? Itt nem volt soha ilyesmi”. Ha nem veti papírra mindezt, senki nem lett volna utána, aki elmesélje a történteket – hangzott el a könyvbemutatón. ,,Történészként és magyar zsidóként azt tudom elmondani, hogy ezt a kötetet minden igaz magyarnak és zsidónak és mindenkinek el kell olvasnia” – mondta Sebestyén Mihály a kötet előszavának szerzője.

Mint egy apára, úgy emlékszem Pali bácsira

Székely Katalin az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház irodalmi titkára úgy fogalmazott, hogy ,,a bábszínház, ami ma itt látható és amiben mi élünk és dolgozunk, ez neki köszönhető elsősorban. Ezt visszük tovább, a mi kollégáink is tőle tanultak bábozni, mindannyian az ő neveltjei voltunk és vagyunk, sőt még azok is, akik most járnak az egyetemre, gyakorlatilag áttételesen az ő tanítványai, mert azok oktatnak jelen pillanatban az egyetemen, akiket ő nevelt.”

,,Hogy számomra mit adott? Igényességet a szakmában, nagyon erős pontosságot, kitartást, az idő érzékét és mérését, a gondolatok közlését, a zene helyét a színpadon, a látvány, a szöveg és a zene összhangját, a mozgatás fontosságát, precizitását” – emlékezett vissza Lőrinczi-Máthé Rozália bábszínész, egyetemi docens, majd így folyatta: ,,Nagyon szigorú rendező volt, és nagyon igényes, és az igényességéből fakadóan nagyon kemény. Abban gondolkodott, hogy a művészet az magasan áll és  az embernek fel kell érnie hozzá. Azért, hogy az ember alkosson, áldozatot kell hozzon és áldozatot kell vállaljon.”

Ha a marosvásárhelyi bábszínházról, mostani nevén az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházról beszélünk, lehetetlen megkerülni Antal Pál nevét – hangzott el többször is, amit Szabó Dániel, a bábszínház jelenlegi igazgatója is megerősített: ,,1949-től 1999-ig, pont 50 éven keresztül egyengette a bábszínháznak a sorsát, formálta a bábosokat, és nagyon meghatározta a bábszínház arculatát, ezért is tartottuk fontosnak, hogy tartsunk egy ilyen eseményt, amikor megemlékezünk róla” – mondta az igazgató.

A megemlékezésen a maiak mellett az egykori kollégák is jelen voltak. Többen elmondták, nem tudnak meghatódottság nélkül emlékezni Antal Pálra.  ,,Mint egy apára, úgy emlékszem Pali bácsira” – mondta Molnár József nyugalmazott bábszínész, aki portálunknak arról beszélt, hogy nem csak szakmailag irányította, de az elveit, a lépéseit is befolyásolta, irányította az útját. ,,Köszönöm, hogy élt és létezett és hálát adok annak, hogy tudtam mellette dolgozni és nagy szeretettel gondolok rá mindig és persze, hogy elérzékenyülök. Milyen ember volt? Egyenes, őszinte, ugyanakkor szigorú is” – emlékezett vissza az egykori ,,neveltje”, munkatársa.

Ajánló sorok nehéz szívvel – részlet az előszóból

,,A most előkerült kézirat, Herskovits Antal Pál kézirata, visszaemlékezése irodalmi igénnyel megszövegezett vallomástétel. Szerzője valószínűleg kiadásra szánta. Megírásának időpontja nem ismeretes. Véleményem szerint valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek közepén döntött úgy, elég erőt érzett magában, hogy négy évtizedes gyötrelmes emlékezés, álmatlanság, nyugtalanság és fájdalom (nincs bosszúvágy – annál nemesb a lélek) után papírra veti mindezt, amire még emlékszik, amit föltétlenül tudnia kell a bármiféle utókornak. Érzéseit, megfigyeléseit, reményeit és történeteit örökítette meg. A nyolcvnas évek derekán emlékezett a világ – Románia is – a holokauszt negyvenedik évfordulójára. A hivatalosság csak az észak-erdélyi zsidóság feláldozásáról, pusztulásáról beszélt nyilvánosan és nem is rejtett magyarellenességgel. Mélyen hallgatott arról, ami a romániai, bukovinai, besszerábiai zsidókkal történt ugyanezen vészterhes időkben. Nos a sokféle emlékirat és emlékezés – akkor még jóval többen voltak a túlélők, az emlékezők és írástudók – hatására úgy döntött, ő is elmeséli a maga személyes-családi szenvedéstörténetét, lágerodüsszeáját, megtoldva a helyszínek utólagos felkeresésével. Az emlékezet sajátos megrövidülésével is szembesülnie kellett, a nem emlékezők, a német tudattörlés vagy „ártatlanság” tragikumával is találkozott, „az itt nem történt semmi”, „itt soha nem volt koncentrációs tábor” típusú tagadással. Lehet, hogy ma már másként van. Lehet, sőt bizonyos, hogy sokan vállalják a szembenézést az 1933-1945 közötti német történelemmel.” (Sebestyén Mihály)

Lágernapló – részletek a könyvből

Ránk is sor került.

,,Ott cipekedtünk a tömegben, végig az akácok szegélyezte főtéren. A Koronka felé vezető útra térve a csoporttunkhoz egyre újabb csoportok csatlakoztak a Kossuth utca felől, a Dózsa György utcából, szekérkaravánok Hídvég felől, Náznáról, s már mindannyian tudtuk, hogy utunk végállomása a régi téglagyár, a gettó.

Az út két oldalán óriási tömeg bámulta kiűzetésünket. Kerestem az emberek szemében a szánalmat, az együttérzést, de helyette közönyt láttam, sőt, olyan érzésem is volt, hogy sietnünk kellene, mielőtt ez a tömeg megdobál minket.”

…

,,Közvetlenül a drótkerítés mögött géppuskafészkek sorakoztak, büszke tartású kakastollas csendőrök őrködtek az oszlopok mögött, azon túl ,,majálisoztak” a bámészkodók.

Lent, a téglagyár udvarán kétezredmagammal ,,élveztem” a gettó örömeit.”

…

,,Besötétedett. Itt-ott egy-egy gyertya gyulladt, fényével átvilágítva a deszkahasadékokon vagy groteszk árnyakat vetve a sátrak falára. Aztán minden elcsendesedett. Koronka felől elnyújtott kutyaugatás hallatszott – a teliholdat ugatják így éjjelente, s nálunk felé, a Gyímesekben ilyenkor az öregek azt mondták: meghalt valaki. Hallgattam azt a panaszos, vonító hangot, s hirtelen rádöbbentem, valóban meghalt ,,valaki”. Marosvásárhely zsidóságát temette az a kutya.”

Lágernapló című posztumusz kötetének bemutatóján Antal Pálra úgy emlékeztek egykori barátai, ismerősei, munkatársai, mint aki mindig a kultúrát, a műveltséget, az emberséget tartotta a legfontosabb értéknek.