Szentből emberré

Péntek este 7 órától kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának legújabb – és ezen évadban sorrendben utolsó – bemutatójára. A Santa Lolita című, Laura Mañá Sexo por Compasión c. filmje nyomán színpadra adaptált előadást Kiliti Krisztián rendezte. A premier előtt vele beszélgettünk.  

– Miért döntöttél úgy, hogy színpadra adaptálsz egy filmes alkotást, illetve mennyiben maradt az előadás adaptáció?

– A Sexo por Compasión, Laura Maná barcelonai születésű színésznő és rendező első nagyjátékfilmje 2000-ben jelent meg spanyol-mexikói koprodukcióban. Egy jó barátom és kollégám, Hanyecz Debelka Róbert ajánlotta. Színészként együtt dolgoztam vele Nagyváradon, akkor mesélt nekem róla először: mint mondta, nagyon jó figurák vannak benne, izgalmas a történet, miközben a témát illetően nagy mélységekkel rendelkezik. Miután megnéztem, tényleg az volt az érzésem, hogy ez egy színpadra való sztori. És amikor a tavaly Berekméri Katalinnal, a társulat művészeti igazgatójával arról kezdtünk beszélgetni, hogy rendezzek egy előadást, elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, ami érdekel, amit a társulattal szívesen látnék viszont a színpadon. És ez a film jutott az eszembe elsőre. Ezt követően Bélai Marcellel és Takács Rékával színpadra adaptáltuk a szöveget: dúsítottuk, kicsit színpadilag átírtuk, és lett belőle egy – szerintem – szívhez szóló anyag.

– Hogyan dúsítottátok? Történetszálat is írtatok hozzá vagy csak a részleteiben módosítottatok rajta?

– Nagyon hűek maradtunk a filmhez. Új történetszálat nem írtunk hozzá, de a filmben megjelenő témákat felerősítettük. Bekerültek monológok, plusz jelenetek, illetve olyan jelenetek, amelyeknek a csírája a filmben benne van. A színpad azt kívánja, hogy nem csak az előadásnak, hanem a jeleneteknek is legyen eleje, közepe és vége, legyen egy íve – a film viszont sokszor pont akkor hagyja abba, vágja el a jelenetet, amikor éppen valami feszültség van. Ezért ezeket végig kellett írni, ki kellett csengetni, és össze kellett kötni a következő jelenettel. Emellett figurákat dúsítottunk, több lehetőséget adtunk nekik a játékra.

– A filmhez esztétikailag is hűek maradtatok?

– Van, amiben igen, de el is léptünk tőle. Maga a film az ötvenes években játszódik, de nem bazíroz erre, inkább egy kortalan világot közvetít. A történet egy elhagyatott mexikói kisvárosban játszódik, a világtól távol, egy olyan helyen, ahonnan az Isten kilépett. A főszereplőnek a problematikája, hogy a férje elhagyta, de ez összecseng azzal, hogy e város elviselhetetlen hely, amelyben az emberek is elviselhetetlenül viselkednek egymással. És igazából Dolores-nek, a főszereplőnek a munkálkodása és „csodatételei” fogják elviselhetővé, sőt, szerethetővé tenni ezt a világot.

– Színházesztétikailag hogyan oldottátok meg mindezt? Milyen jellegű előadást láthat a közönség?

– Kísérletezőbbet, miközben van egy hagyományos narratíva, tehát egy történetet mesélünk el. A képi világa nagyon szép és izgalmas lett. A zenei világa dramaturgiailag rettentően fontos, ugyanakkor összművészeti jellegű. Van koreográfia, zene, szép látványvilág – valahogy mindent is tartalmaz, és reméljük, hogy ezen elemek megtalálják a közös medret az előadásban.

– Milyen volt a munkafolyamat? A Tompa Miklós Társulat művészeti titkára vagy, ám előadást most vittél színre először a kollégákkal.

– Így van. Ez most egészen más pozíció és funkció, egy másik oldalukról ismertem meg a színészeket. Igaz, hogy egy részükkel dolgoztam a vizsgáimban, illetve a rendező munkatársaként, de ez most tényleg új szerep volt számomra és valószínűleg nekik is velem kapcsolatban. A próbafolyamat már az olvasópróbáktól kezdve nagyon jól telt. Egy hosszú olvasó, elemző időszak után kezdtünk el rendelkezni, és nagyon sokat nevettünk, ami szerintem fontos dolog. Abban bízom és reménykedem, hogy a végeredményben is megjelenik az az üdeség, oldottság, ami a próbafolyamatot jellemezte.

– És kitaláltátok ezt a szót: megemberüléstörténet. Mit fed le, illetve nagyjából milyen korosztálynak szól ez a megemberüléstörténet?

– Mindenkinek szól, akit érdekel, hogy hogyan vagyunk egymással a világban. Vagy akit zavar, hogy milyen könnyen rámondjuk dolgokra, hogy jók vagy rosszak. Az előadás arról szól, hogy csak perspektíváink vannak. Egy adott perspektívából egy a dolog jónak tűnik, a másik pedig rossznak. Nem vallási, inkább spirituális irányból közelítve mi úgy gondoljuk, hogy Isten – vagy egy egyetemes rendező elv, vagy nevezzük akárhogy – univerzális perspektívájából ez irreleváns kérdés. Ha ez átjön az előadásból, vagy e gondolatnak csak a csírája is megjelenik benne, akkor azt gondolom, hogy jók vagyunk, csináltunk valamit.

És azért megemberüléstörténet, mert a Dolores története egy szent története, ami a mi esetünkben parafrázis: a szent történetének újramesélése. A középkori szentek történetei, a misztériumjátékok, az allegóriák, a moralitásjátékok arról szólnak, hogy van egy ember, aki szentté válik. Mi ennek a fordítottját vittük színpadra: van egy szentünk, aki pontosan a csodatételek által válik emberré. Az előadás alapproblematikája, hogy a Dolorest azért hagyta ott a férje, mert a nő túl jó. Hogyan lehetséges, hogy egy ember azért távozik, mert a párja túl jó? Ám ha belegondolunk, rájövünk hogy nagyon nehéz egy olyan ember mellett maradni, aki tökéletes, aki olyan, mint egy márványszobor, aki megközelíthetetlen. Egy idő után elviselhetetlenné válik, hogy nem találunk rajta fogást, nem tudunk belekapaszkodni. Gyarlóságunkban nem csak arról van szó, hogy ez a megközelíthetetlenség bosszant, hanem arról is, hogy mindig kevesebbnek érezzük magunkat mellette. És ezt nem tűrjük hosszú távon, mert az összes frusztrációnkat előhozza. Dolores-nek ebből a túl-jóságából kell valahogyan kivetkőznie.

Az interjút készítette: Kaáli Nagy Botond

Fotók: Bereczky Sándor

Bemutató: 2025. május 16., 19:00 óra, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Nagytermi stúdiótér.