Van igazi szerelem, létezik remény?

Áprilisban mutatta be a Spectrum Színház Marosvásárhelyen a Hinni az igaziban című előadását, amelyet Márai Sándor születésének százhuszonötödik évfordulójára állított színpadra Török Viola. Az előadás anyagát Tatai Sándor színművész válogatta és szerkesztette az író gazdag irodalmi hagyatékából. Előadják Lőrincz Ágnes és Tatai Sándor.  E válogatás fő motívumaként az alkotó hivatástudata, hitvallása  kerül előtérbe. A felhasznált naplórészletekben  Márai Sándor erkölcsi-, és művészi mércét állít fel, amely szerint a kompromisszum méltatlan a szépírói küldetéshez.

A színpadon egy férfi és egy nő. De előbb a nőt látjuk. Félhomályban ül egy asztal mellett, mielőtt még elkezdődne az előadás, ahogy szállingóznak be a nézők a terembe. Először észre sem vesszük, aztán, ahogy helyet foglalunk, meglátjuk. A mindenkori nőt szimbolizálja Márai életében.

De milyen volt Márai, a férfi? Nem csak író volt, értelmiségi, de igazi férfi is, aki szerelemre vágyott, odafigyelésre, bár ezt nem ismerte be, tagadta, hogy szüksége lett volna a gondoskodásra, a kedvességre. Mégsem tudott meglenni a nők nélkül. Folyton menekült, egyik kalandból a másikba. Ahogy a helyét is úgy változtatta, hogy már életformává változott az állandó ,,menekülés”.

Milyenek voltak a nők, akik szerették, gondját viselték, vagy éppenséggel nem tudták, mit kezdjenek vele? Volt, aki évekig várt rá. Volt, aki féltékenyen szenvedett attól, ahogy az író viselkedett. Miközben ő nem szerette egyik  nőt sem, vagyis nem mutatta ki soha az érzelmeit. Sőt, menekült, mert túlságosan ragaszkodott az emberi függetlenségéhez.

Tatai Sándor játékából ez ,,jött le” nekem. Van egy férfi, egy ízig-vérig művész, egy tehetséges író, aki a magyarsága mellett az emberi függetlenségéhez is épp olyan erősen ragaszkodik. Hihetetlenül őszinte, mélyen a saját lelkébe néz. ,,Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk, por és hamu….” – ezzel kezdődik a produkció, a második magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd és könyörgés soraival, amely keretezi az előadást. Ebbe a keretbe helyezte be a magánéleti dilemmák és konfliktusok sorozatát.

Lőrincz Ágnes a feleségek, barátnők szerepében mutatja be, milyen volt a Nő, aki szerette Márait, aki képes volt évekig várni rá, vagy aki nehezen viselte el őt. Mindaz, amit a nő mond, az is Máraitól származik, aki zseniálisan bele tud helyezkedni a másik ember lelkébe, a női szerepbe, az asszony, a feleség, a szerető szemszögéből is képes láttatni.

Ez a férfi egy magányos ember, úgy érezzük, hogy önző és pesszimista. A tragikus vég felé hajlik, hiszen tudjuk, hogy Márai önkezével vetett véget az életének Amerikában, nem látott kiutat se maga, sem az ország számára. Bár felcsillantja a reményt, az nem fogalmazódik meg erővel, úgy látja, a 20. század után még rosszabb következhet.

Van-e igazi szerelem, létezik-e a nagy Ő? Tevődik fel többször is a kérdés az előadásban. Mindenkinek valahol lennie kell egy Igazinak– hangzik el a válasz is, hogy aztán a végén úgy sommázza, hogy nincs, nem létezik az Igazi.

Egy elfáradt öreg embert látunk, aki a felesége, a mindekori NŐ halálát követően már nem tud mit kezdeni magával, az életével. Nem látja értelmét a folytatásnak.

Hinni az igaziban

Előadják: Lőrincz Ágnes és Tatai Sándor
Szerkesztette: Tatai Sándor
Rendezte: Török Viola
Díszlet, jelmez: Takács Tímea
Fény- és hangtechnika: Incze Róbert

Fotó: Spectrum Színház