.:: Vásárhely.ma ::.

Utólagos jóvátétel

Mindig tudtam, hogy vannak nagy önsorsrontó egyéniségek. Pláné Vásárhelyen, ahol az emberek sokkal kevesebb távlatot láttak maguk előtt, mint azok, aki a hegyen születtek vagy a tenger mellett látták meg a nap világát. A szerencsesütötte nagyvilágban.

Kisváros, bolond kisváros, ahogyan Molter mondotta. Tele érdekes emberekkel, akikről a maiaknak fogalmuk sincs. Ilyen volt Simó Gábor tanító, akit székely Stradiváriként emlegettek egykor városszerte. Pedig lett volna hely és tér a kifutáshoz. A kibontakozáshoz, lehettünk volna talán második Cremona is. De valahogyan bűnösen nem figyeltünk egymásra.

Ezt a kis írást az 1939. évi Brassói Lapok május 13. számából emeltem át. Kár lett volna veszni hagyni, feledni, porosodni.

Írója Kovács György, a későbbi regényíró, közéleti személyiség.

A Simó-féle hegedűk faragója

Marosvásárhely, május 11.

Néhány nappal ezelőtt 71 éves korában, Marosvásárhely egyik külvárosi részének, az úgynevezett Remeteszegnek egyik szegényes házában, mindenkitől elhagyatva meghalt Simó Gábor nyugalmazott kollégiumi tanító, a hírneves hegedűkészítő, Molter Károly remekbe faragott „Gazsi halhatatlan ” című novellájának szereplője.

A város egyik legérdekesebb egyénisége, különös, tragikus tehetség volt az egykori tanítómester. Élete tragédiájára és egész egyéniségére jellemző az az utolsó epizód, amit egyik kollégiumi tanár feljegyzett róla:

— Minap nagyon el voltam keseredve, amint fefelé haladtam a Bolyai utcán, egyszer csak ismerős alakot látok felfelé jönni s amint megpillantottam, nyomban eloszlott az én bánatom is. Lám, lehet boldog is az ember, nem muszáj gyötörtetni magát a gondoktól! A szembe jövő ember csak úgy méregette a járda szélességét, ragyogott az arca, italos volt, pattogtatott a levegőben s szavalta: „Meghalt Kossuth, meghalt Bem, de — élek én!“

— Hová méssz, Gábor? — szólítottam meg.

— Megyek azért a kicsi Krisztusért! — vigyorgott.

Havi 1700 lejnyi nyugdíjáért ment a pénzügyhöz. Már alkoholos volt. Miután illetményét kézhez kapta, tovább ivott. Aznap délután hazament remeteszegi lakására, végigdőlt ágyán, újságot olvasott, így találták meg holtan. Beszállították az állami kórház halottasházába, hiszen senkije sem volt a szerencsétlennek. Utolsó útjára kikísérte a református kollégium tanári kara.

Simó Gábort többszöri fegyelmi eljárás után 27 évvel ezelőtt menesztették tanítói állásából. A fegyelmiket igazgatója indította ellene. Végül betelt a pohár s hiába fogadkozott a fegyelmi bizottság előtt, hogy ő egyedül soha sem ivott, mindig csak igazgatójával: tarthatatlan volt már a helyzete. Még a vizsgákat is átaludta a széken, amikor kérdezni kellett volna a nebulóktól…

Sohasem házasodott meg. Mondják, hogy csalódott szerelem fosztotta meg örökre a családi élet meleg boldogságától. Értelmiségi emberek társaságát sohasem szerette, csak az „alsóbb“ társadalmi osztályok tagjaival barátkozott, itatta őket, uralkodott rajtuk, sohasem engedte hogy „más fizessen”. Végül a külvárosba sodorta a nyomor, itt élte le élete utolsó napjait.

Pedig dúsgazdag ember is lehetett volna Simó Gábor, ha ritka nagy zenei tehetsége és kézügyessége mellé okos életösztönöket is adott volna a természet. Hegedűket faragott, bicsokkal. De nem sokat, mintha nagyon vigyázott volna arra, hogy csudálatos munkájának keresetéből csak egy-két görbe, vidám, gondtalan éjszakára fussa. Olykor felment a havasba, hegedűnek való fát válogatott s bicsokkal faragta a kellemes, szép hangú hangszereket. A háború előtti években, amikor 20 koronáért árulták a jó minőségű hedegük darabját, a Simó Gábor-féle „gyártmányokért” már akkor száz koronával fizettek. Egy alkalommal egyik barátja Thüringiába is elküldött egy példányt a Simó gyártotta hegedűkből. Kitűnőnek minősítették, nagy üzleti terveket ajánlottak fel neki, hangszergyárat csinálhatott volna Marosvásárhelyen, még pénz sem kellett volna hozzá. Ő nem is válaszolt az ajánlatra.

Halála után alig két-három nappal már szakértők kutatnak Vásárhelyen a Simó féle hegedűk után. Tízezreket ígérnek máris értük. Aránylag kevés ilyen hegedű van a városban, de akik annak idején vásároltak tőle, — most görcsösen ragaszkodnak vagyonukhoz. Ki tudja, mit fognak még érni idővel?

KOVÁCS GYÖRGY

Fotó/illusztráció: papageno.hu/Ashmolean Museum

Sebestyén Mihály

Kövess minket a
Facebookon!

Követem!

62

Minek köszönhető Soós Zoltán újabb sikere?