Főtér-nosztalgia

Mikor sétáltál utoljára a főtéren? Csak úgy céltalanul, korzózva egy napos délutánon? Ne gyere nekem azzal, hogy mostanában nincsenek napos délutánok, esik az eső/havazik és különben sincs rá időd. Korzó?! Micsoda eszement ötlet. Egyszerűen nem igaz.

A régieknek mindig volt idejük. Azért hozták létre a korzót, mely állítólag Erdély legnagyobb városi fő- és vásártere. Fák is voltak a főtéren és szőkőkút (a békás!), padok és újságos bódék. Reggel nagypiac, vásár, sátrak és szekerek, déltől, délután a gyalogosoké volt az egész aszfaltsík. És a kétoldali házsor a plébániatemplomtól a Bocsánczy vagy a Csiky házig, illetve a Dudutz saroktól a Kultúrpalotáig: cselédkorzó, üzletsor, cukrászda, kávéház, kapualjakban kis zúgboltok, szerelmespárok, padokon nyugdíjasok, sakkoznak, osztják az időt és a rövidtávú történelmet.

Jó, tudom, ez nosztalgia, illetve irodalmi élmény, képeslapok, albumok, régi felvételek nézegetése, öregek meséi nyomán fogant kép. Maga a polgári múlt.

És akkor hirtelen eszedbe jut, hogy te bizonyára a régmúltban vetemedtél utoljára arra, hogy különösebb cél nélkül végigmenj a főtéren. (Akár hogy is hívták hivatalosan). Nem indulsz bevásárolni, nem az alkalmi bódék között gusztálsz, cipekedsz, szó sincs átszelésről, mert a Korzóközön át el akarsz jutni az Iskola utcába, nem is azért mozdultál ki barlangodból, mert sürgősen el kell intézz egy kellemetlen ügyet, a buszról sem azért szálltál le, mert dolgod van a tanácsnál, hivatalban, még csak nem is az unokádat, nagymamádat hoztad ki a karácsonyfa, a mindenki fája gyertyagyújtásához. Nem. Egész egyszerűen lófrálni, sétálni akarsz. Nézelődni. Korzózni, fel és alá mérni a közteret. Nem kellene attól tarts, hogy megszólnak érte. Természetes. Napi szükséglet. A városhoz tartozás szimbolikus mozzanata.

Másutt természetes, magától értetődő. Mostanában – igaz, városunknál nagyobb városokban – azt figyeltem meg, mennyire megélénkül egy-egy központi, belvárosi tér, amint leszáll az alkony. Fiatalok és öregek százai jönnek ki. Beszélgetnek, a padon ülnek, gyerekek kergetőznek, rollereznek, nők ráérősen ballagnak, kezükben világmárkákkal jelzett hatalmas papírzacskók, divatáru. A város letette a kalapácsot, hivatalt bontott, lecsukta a laptopot, bezárta a kisboltot, műhelyt, bérjósdát, nyomdát és kilép a közéletbe. Az üzletek nyitva, a kínálat kint van az utcán, a nyelvek összezavarodnak, mintha éppen most jött volna el Bábel büntetése, a fények meggyúlnak, a gépkocsikat a téren kívül valahol biztonságosan letették és mindenki gyalogos. Egyenlő.

Tegnap a baráti társaságban valaki felvetette az ötletet, mi lenne, ha a főtéren megszólalna a térzene. Vagy a városháza tornyában a toronyzene. Egy fanfár, rezesbanda, utcai zenészek húznák a talpalávalót. Még akár egymás fölé is kerekedhetnének a hangok, hangfolyamok, melódiák. Emberek állják körül a katonazenekart, a dél-amerikai indiánok kőszáli sasról szóló legendáit, fiatal muzsikusokat. Szóval akadna, felbukkanna, helye lenne egy egy zenekarnak, amely például vasárnap délelőtt vagy délután rendszeresen zenélne, sőt talán egy olyan régimódi zenepavilon is állna a főtér közepén. Amatőrök, félprofik, lelkes örömmuzsikusok. Csak úgy maguktól, kötelezettség nélkül,a művészet szerelméért. A játék öröméért.

A baráti társaság belelkesül, azonnal felkapja az ötletet, igen,ez az, talán így vissza lehetne csalogatni a város közönségét a főtérre. Életesebbé lehetne tenni a város szívét estére is. Híre futna: program lenne – kjönni, feljönni, összseregleni a régi vásártéren, a Rózsák terén. Összeismerkedni polgártársainkkal. Van rá esély…

És ekkor valaki a baráti társaságból, aki eddig hallgatott, figyelt, közbeszól. Volt rá példa, sőt többszöri kísérlet. Felmentünk a városházára, csupán egy próbatermet kértünk a rezesbandánk százmára. Nem akartunk ezzel pénzt keresni. Zenélni szerettünk volna. Rideg elutasítás volt az osztályrészünk akár Fodor Imréhez fordultunk, akár Florea előtt előszobáztunk. Zenetilalom van. Nem kellenek a bandák. Elég az ünnepi parádé évfordulókon.

Talán most?! – véli egy hang. Mi meg elnézünk valamerre a képzeletbeli vásárhelyi nagypiac irányába.