Szedegető Picus sógor

Pusmogták, hogy tán téli álmot alszik, mint a medve, merthogy igazából akkor jött elő az emberek közé, amikor megjelent az első barkaág. Úgy is hívták: Picus.

Picus sógor. Hiszen mindenkit sógornak szólított, a papot s a tanítót kivéve. Lehet, hogy eredetileg puliszkából gyúrta volna az Úr, de valami elvonhatta a figyelmét, vagy műhelyt váltott közben, mert a következő pillanatban odacsapott a kalapáccsal, és Picus sógornak úgy elferdült az orra, hogy ha utána igazodik a gőzös, hát ma is kanyarog, mint a két Küküllő, sosem ér vala le Balázsnak falvára.

Igazság szerint jármozáskor félrerázta fejét az iga elől az egyik tehén, s akkor esett a plasztikai csoda. Aki csak szóba állt Picus sógorral, hiába látta bár olyannyiszor, rögvest zavarba jött, mintha nem tudná, melyik az igazi eleje, az orra-é, vagy a sapkája teteje. Olyan hegyes báránybőr fejrevalót hordott, mint a havasiak Kós Károly rajzain, nyáron is sapkában hált, néha világos éjszakákon is előjött tornác alatti vackáról, ha megcsillanni vélt egy-egy szál szalmát a holdfényben. Mert Picus sógor nap-, sőt éjhosszat sem csinált semmit, vagyis mit beszélek: örökmozgó volt ő világéletében; annyira fogta a munka, hogy folyton-folyvást az udvaron matatott, úgy félóránként le-lehajolt, és felszedegette az elhullott gazt.

Seprűt, azt sosem láttak a kezében. Nem volt rejtély, hogy miből él, hiszen a csaknem kétméteres ember reggelenként katonás eligazítást tartott; frustuk közben dörgő hangon osztotta a feladatokat a család tagjai között. A fél falu mulatott rajta.

– Gyuri, te a Ropóba indulsz, levágod a martot, szét is berzengeted, délután megforgatod; s te, Marci, a Dál oldalába a fogattal, délig fordulsz, hozol egy szekérnyi szárazságot, mert anyátok sütni akar, s né, alig van már hevíteni való. Délután kimész Gyurihoz a Ropóba, felrakjátok a friss szénát, s estére itt vagytok vele. Marika, Juli: indultok Pityiriékni. Tartozunk két napszámmal.

És így tovább. Apelláta nem volt, mert akkor csattant a somfabot.

Az is lehet, hogy Picus sógor volt a későbbi téeszelnökök ősmodellje. Azzal a kicsiny különbséggel, hogy ő legalább értette a dolgát.

Portája mintegy fél méterrel magasabban állt, mint az összes többi, az udvarról pompásan át lehetett tekinteni a kis települést. Ha tolvaj kerülgette az Alszeget, Picus sógor, mint valami láthatatlan hangosbemondó, kiáltotta:

– Ügyeljetek hé, mert Borzináéknál a csűr mögött leskelődik egy darlaci enyves!

Az éjjeliőr is nyugodtan szundikálhatott hatalmas bundájában, Picus sógor a farkast is kiüvöltötte a világból.

Egyszer azonban valami nagyon rossz történt vele. Úgy vitték el több más kisgazdával együtt, mintha eladni hajtanák a vásárba. Úgy mondták a raboskodásnak: koncsentra. Dolgozni ingyen, idegenben, kolera tizedelte őket. Picus sógort nem a munka törte meg, hanem a kényszer. Azt hiszitek, igazán munkára tudták fogni a bikacsökös, puskás hajcsárok? Akkor nem ismeritek őt. Minden félórában a dolgára kérezkedett. Ha nem engedték, becsinált, vagy kinyúlt, mint a halott, nézték, hogy kimered a szeme és ráng, mintha mégis-mégis izgatná a feltámadás.

Csontsoványan tért haza, csak gyulladásos szeme izzott a tornyos tetejű kucsma alatt. A kapuban üldögélt naphosszat, a szakállszárítóban, botjával piszkálta a trágyát, bólintott az elhaladóknak, de szó nem hagyta el a száját.

Sokáig élt még, úgy hírlett, az amerikaiakra várva. S hogy azok nem jöttek, hát egyszer csak lebukott a porba.

Mint aki a halált is utálja immár.

De a szocialista „rend” udvaráról – holott mi nem volt azon, úristen! – nem szedett föl egyetlen szalmaszálat sem.

(2009)