Sírjunk még egy kicsit…

1953. február 5: „Meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin, a szovjet nép atyja.”

Elhalt az utolsó előtti előtti előtti előtti…diktátor, a második világégés utáni nagy diktátornemzedékből. Nem golyó végzett vele, sem kötél, nem. Milliók siratták, láthattuk a tévé képernyőjén, amint a kisgyerekek is zokogva hívják vissza, hogy talán támadna is már fel. Minderről egy régebbi történet jut eszembe. Nem éltem át, Sztálin halálakor még igencsak zsenge voltam – dehát a mese áthidalja a nemzedékeket. Szóval, amikor meghalt Sztálin elvtárs, csakúgy, mint Kim-Ir-Szen elvtárs esetében, sírni illett. Sőt sírni kellett.

Sőt sírni kötelező volt. A tanyai oskolában így szólt a tanci a kis kóficokhoz:

– Gyerekek, nagyon szomorú hírt kell közölnöm veletek… Meghalt a népek atyja, az emberiség nagy tanítómestere (vagy ez Lenin volt volna? mindegy)…Gyermekek, boruljunk a padjainkra, és sírjunk öt percet Sztálin elvtárs emlékére!…

Zokogott a kis tanyai oskola. Aki nem zokogott elsőre, az is nemsokára zokogott, mert jött a párttitkár ellenőrzésbe, és nagy pacsit kapott, aki nem zokogott kellő odaadással.

A kölykök makrancosabbik fele kivörösödött a tettetéstől, de a kislányok, a siratóasszonyok buzgalmával: elcsukló zokogással siratták a nagy Sztálint. Amikor aztán elcsitult a siratózás, és ismét leckézni kezdtek volna, egy pöttöm picike, érzelmes tökmag-lányka nyújtózkodik, jelentkezik, hogy szinte kiesik a padból. A tanítónő szót ad neki: – Mit akarsz, Rózsika?

— Tanító néni…hüpp…hüpp… Tanító néni, olyan jólesett.  Sírjunk még egy kicsiiit!…

Azt hiszem, sokan és sokszor fognak/fogunk még sírni. A mindig-majdani jobb időkre várva.

És, haj-haj. Ha mástól nem, hát a szégyentől.

1994/2023