Navigálni a Somostetőtől az Atlanti Óceánig

Navigare necesse est – állították a rómaiak. Egész pontosan Pompeius hadvezér szólt emígyen hajósaihoz, noha azt is hozzátette: vivere non est necesse. Aminek magyar megfelelője annyit teszen: hajózni fölöttébb szükséges, élni nem annyira. Javasolom, tekintsünk el a szólás második felétől, az elsőre viszont forduljunk rá 180 fokkal. Vagyis a rómaiak már tudtak valamit úgy 2000 évvel ezelőtt, hogy utazni szükség, mi több, kötelesség világot látni, mást és másokat is megismerni, megtapasztalni, megszeretni vagy elutasítani, de csak alapos okkal és joggal.

Az idegenforgalomnak vannak extrém esetei. Ilyenek a hadjáratok és háborúk, amikor nagyobb embertömegek mozdulnak ki otthonukból mozgósítással, behívóval, fegyelmezéssel, parancsszóra (egyenruha, fegyver, ásó és lapát), másrészt pedig a kivándorlások. Az előbbiek hosszabb-rövidebb ideig tartanak, az élvemaradottak hazatérhetnek vagy több-kevesebb ideig tartó hadifogságba kerülnek, a kivándorlás hoszzú távra szól, lehet boldog vagy boldogtalan, jelenthet új hazát és tartós hazátlanságot, de mindenképpen halállal végződik ez is. A remények elnapolják ideig-óráig a végzetet.

Ezek mellett azonban szerencsére itt Európában az utóbbi évtizedekben (kivéve a délszláv és keleti szláv térséget) hosszútávú békében volt részünk és az utazások is mindennapossá váltak mindenféle közlekedési eszközzel és módon az utóbbi három sőt már lassan a negyedik évtizedben. A munkakeresőktől a bulizókig, a notórius utazóktól a társas kirándulások kedvelőiig, a rokonlátogatóktól a gyermek- és öregápolókig, a sízőktól a tengert átúszókig mindenki megtalálta a maga pászmáját, szenvedélyének legjobb terepét, térségét és társaságát, alkalmát, pénzügyi fedezetét, medencéjét, lesiklópályáját, repülőterét, fapadját. Még senkitől sem hallottam – igaz meglehetősen beszűkűlt az utóbbi években a társadalmi érintkezéseim fóruma és alanyállománya – hogy megbánta volna, ha utazásra adta a fejét. Élmények ingyen és sok pénzért, kalandok és jó történetek, véletlen találkozások Tűzföldön és a Himalája felső harmadában, Óceania legmélyebb búvárparadicsomában magyarokkal, erdélyiekkel, dúsgazdagokkal, maharadzsákkal, borravalóvadászokkal, koldusokkal, habókos alakokkal, szélhámosokkal és világhírességekkel, majdnem látta a pápát hátulról, de nem ő volt, miként székely atyámfiai mondogatják… szóval az utazás a szokvány hátrahagyása, menekülés az unalomból, bátorság kérdése és befogadóképességünk tűzpróbája, világlátásunk próbaköve, élnitudásunk bizonyítéka.

És akkor a minap az egyik tévében azt hallom a szerkesztőtől, hogy „nem kell utazni, nem kell messzire menni, hiszen minden megtalálható itthon is.” (Pl. az Eiffel-torony, a Kínai nagyfal vagy a Brandenburger-Tor.) Az ilyveretű hervasztó, ál-honszerelmű frázisokkal a szeku emberei vigasztaltak, akik az útlevélkérőnek neki szegezték a kérdést. Látta már kend elvtárs(nő) a moldvai kolostorokat?!! A kérdésben benne volt a mezítelen fenyegetés, elutasítás és irigység: ők nem mehettek, mert a fegyveres testület titkokat őrző (fölöttébb megbízható) fiai és hölgyeményei voltak. Mi/te meg azért nem, mert … csak. A „pofa be és alapállás”-t már hozzá sem kellett tenni.

Történészként tudom, hogy a 19. század második fele előtt az erdélyi ember soha vagy alig jutott el külföldre. Még Bécsbe sem, pedig az volt a birodalom fővárosa. A székelység mindig kikötötte, a katonaságot ne vigyék külföldre. Ezt a negyvennyolcas nemzedék is kérte. Igaz, más okból. Csak a peregrinusok és a szász-örmény-zsidó-görög kalmárok jutottak el az európai egyetemekre, főiskolákra, vásárokba. Aztán a tanult fők egy életen át táplálkoztak haszonnal az ott szerzett egyszeri élményekből, könyvekből. Ritka volt az a tudós férfiú, orvosdoktor vagy lelkész-tanár, aki többször is járhatott, utazhatott Európában vagy az Újvilágban. Hamarjában csak Köleséri Sámuel és Szenczi Molnár Albert jut eszembe, akik számára lehetőség nyílt az utazásra. Mert tanulni akartak, mert tudták, a honi állapotok nem kielégítőek. (És akkor még nagyon óvatosan fogalmaztam.) Dédapáink az első vagy második világháborúban jutottak el messzire, többnyire kényszerből. Vagy vándoroltak ki Amerikába.

Ma sem erény a köldöknézés. Az utazás gazdagít. Talán/bizonyosan egy-egy kiruccanás, citybreak után jobban lehet szeretni a honit és van összehasonlítási alap. Persze, jó ha van kéznél nyelvtudás (az inkább a fejben és szájban-szóban), térkép, idegenvezető, útikönyv, GPS, kalandvágy és társ, akivel megoszd a csodát.

Egyébként lehet hegyeket mászni és tengert ostorozni, homokparton sütkérezni curájzene mellett, de ha tisztán látunk, akkor jobb időkben a Somostetőről is ellátni az Atlanti Óceánig.