Ötvös JózsefPetróleumlámpa
Valahol ott kezdődött el, amikor az ember által felfedezett, gyakorolt tűz fényt és világosságot adott. Kutatók szerint úgy 2500 évvel ezelőtt tanult meg az ember tudatosan tüzet gyújtani, fényt előállítani. Ezt a technikát mai gyermekek még itt-ott veszélyes játékként gyakorolják: valamilyen kristály száraz avar fölé tartva, könnyen egy erdőt is felgyújthat. A tűzfény fejlődésében következtek az olajmécsesek, amelyek már újratölthetők, tehát hosszabb időre használhatók voltak. A keresztyénség már ezzel a fénnyel indulhatott, hiszen Jézus a hegyen hasonlatként említi: „a lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék”.
Nem tudom, ez a fényadó lámpás mikor érkezett meg a Mezőség széli faluba, de gyermekkorom egyik kedves emléke, ami használatával együtt emlék és múzeum. Üzletből vásárolt petróleummal működött (Pókában fotónak mondták – nem tudom, miért?), volt benne egy üzletben vásárolt szalag, egész pontosan: lámpabél, ami átitatódott a petróleumban, s így közvetítette az állandó világosságot. Emlékeimben ugyanúgy él a lámpacső, ami érdekes alakjával, semmivel sem volt összetéveszthető, finom üvegből készült, én mindig feszült kíváncsisággal figyeltem, amint édesanyám újságpapírral tisztította, mert ez a lámpa néha füstölt is.
Pókai lakásunkból nem múlt el nyomtalanul ez a klasszikus lámpakorszak. Apróbb javítások, felújítás után a szoba mennyezetén (ami ott plafon) ma is látható két meggörbített vaskampó, amire unokám meg is kérdezte: apó, az miért van ott? Mire én boldog nosztalgiával kezdtem mesélni arról a 60 évvel ezelőtti időről, amikor az 5-ös lámpa helyett a 8-ast akasztották fel, s előttem nagyon megvilágosodott a szoba. Bizony, akarva-akaratlanul hordozzuk magunkkal gazdag életutunk muzeális emlékeit.
