Ötvös JózsefAz ízes anyanyelvi társalgás
Valamiképpen úgy vagyok a magyar nyelv ősi szavaival, amelyeket otthon vagy közvetlen környezetemben hallottam, azokat értem és használni tudom beszélgetéseimben. Később olvasmányaimban találkoztam újabb, számomra ismeretlenül hangzó, gyakran magyarrá lett szavakkal, amelyeket lassan elsajátítottam. Felnőtt korban már szívesen használtam az értelmező vagy etimológiai szótárt, amelyek olvasása igazi nyelvtanulási élményt jelentett.
Nem vagyok nyelvész, legfeljebb szívesen rácsodálkozok frappáns nyelvi magyarázatokra, mint például iskolában szemléletesen megtanított helyesírásra: többé-kevésbé, mert az első szóban a két b már több, a másodikban az egy b viszont kevés. A nagyon elterjedt számológép korában kezdik elhanyagolni a magyar helyesírásra való odafigyelést, mert hivatkozni lehet ilyenre: nincs ékezet a gépemen. Unokáim már okos telefonnal a kezükben nőnek fel, s el sem tudom képzelni, mit fog hozni a – szerintem – emberidegen mesterséges intelligencia, meg mi mindent fog leseperni édes anyanyelvünk színes asztaláról.
Nagyanyám életében soha nem mondta ki ezt a megállapítást: ez a kés nem vág, pedig egy életen át vezette a háztartást. Valamikor, úgy Trianon előtti gyermekkorának falusi világában hallotta, s azt életre szólóan (90 év fölött halt meg) így gyakorolta: „ennek Bécsben bot a bátyja”. Nem emlékszem, tudta-e, hogy ez egy gyönyörű népi alliteráció, igazi költészet, és azt sem mondta el, tudja-e, hol van Bécs. Amikor rákérdeztem erre, csak annyit mondott: édesapád Bécs mellett volt fogságban három hónapig.
Úgy látszik, egy három hónapos fogság is lehet kedves családi emlék. A kétezres évek első éveiben egy Bécs melletti településen rendezett egyházi megbeszélésre hívtak meg, este érkeztünk meg, majd másnap fedeztem fel, hogy a település Bécs és Stockerau között fekszik. Eszembe is jutott, édesapám 1945-ben három hónapot töltött itt, alig húszéves leventekatonaként – fogságban. Annyit mesélt erről egykor, hogy elég szabadon élték meg a közel száznapos fogságot; két dolog volt kötelező: fogmosás és kártyázás. Előbbit értettem, utóbbit ő magyarázta meg: aki reggeltől estig kártyázott, annak nem volt ideje a szökésen gondolkodni.
Végiggyalogoltam Stockerau utcáin, semmi olyant nem láttam, ami édesapám száznapos ottlétére utalt volna, de a másik oldalon csillogó Bécsről nagyanyám örök emléke jutott eszembe, ha a kés nem vág jól, akkor annak Bécsben bot a bátyja.
