Gyermekkorom emlékei apró buborékokban bukkannak az emlékezet felszínére – már amelyik megússza a fulladást. Szülőhelyemen ritkán tartottak táncmulatságot, jobbára csak karácsony és újév, aztán húsvét és pünkösd táján. Ha vasárnaponként táncmulatságra vágyott a fiatalság, engedélyt kellett kérni, a kezesek (rusztikus menedzserek) feleltek mindenért a jegyző előtt. A közönséges vasárnapok meglehetősen szürkén teltek, májustól azonban a délutáni órákban fel lehetett sétálni a lepusztult uradalmi parkba (az „udvarba”), és ott úgynevezett cserkebalán szórakozott a helyi fiatalság. Ez a körhinta zseniális népi formája, helyesen: cserkabala, vagyis cserefa ló – abból állt, hogy egy (lehetőleg erős) oszlopot állítottak fel, a csúcsán pedig szintén erős, de könnyebb keresztfa képezte a körhinta karjait (mint valami helikopter propellerje). Erre kapaszkodtak a legények, ha ügyesebben csinálták, valamiféle ülőkészséget is rálógattak, amelyben a lányokat forgatták, és az egészet (mint a vásári hintát) két legény hajtotta, vagyis meg-meglódította.
Jó szórakozás volt, de egyszer egy jövevény legény kissé megzavarta a bulit, mert műveltebbnek akart látszani a helyieknél, és azt mondta, hogy az nem is cserkebala, hanem lupuhinta. Ezt a délután folyamán még elnézték neki, de estére kiderült, hogy egy bizonyos Mariskának jött udvarolni, a lánynak pedig megvolt már a szeretője, bizonyos Balázs személyében, ami kissé felborzolta a kedélyeket.
Estére két liter borért megszerezték a kultúrháznak használt, egykori református felekezeti iskola termét a kulcsos tanítótól, és összeállt a helyi zenekar, egy prímás, egy harmonikás és egy bőgős személyében, közülük az utóbbi számított profinak, amennyiben a szomszéd falu bandájában brummogtatta medvebocshoz hasonló szerszámát. A legények karikába álltak a terem közepén, oldalvást szemérmesen pillogtak a lányok, a padokon ülve pedig ott pletyózták a látnivalót a falvédők, vagyis a mindenre kíváncsi (nem éppen vén) asszonyok. A lokális közmédia interaktív képviselői.
Akkoriban két nóta uralta a helyi piacot. A dalokat, akárcsak Sütő András falubelijei, a „nagyvilágból” hozták, a mieink főleg a közeli szász vidékre jártak napszámba. Ezért az egyik nóta úgy szólt, hogy leégett a juhászlegény nádfödeles kunyhója, amely, mit ad az isten, éppen a szászmedgyesi csárda mellett volt. Ráadásul a juhászlegényt elhagyta a legkedvesebb babája is, ezért aztán bánatában kirúgott a hámból. No te füstös cigány, itt a jó bor, igyál, elhagyott a legkedvesebb göndör hajú babám –, mert leégett a juhászlegény nádfödeles kuny! hó! ja….
Valamelyik idősebb ember hozhatta a nótát, aki az alföldön is szolgált, de itthon aztán Medgyessel összekombinálódott a cselekmény.
A másik dal világibb volt, és olyan népszerű, mintha Amerikából szórná ide a rádió. Elfolklorizált második részét nagyon szerették. Azt, amelyik úgy hangzik, hogy Ne félj, kislány, hiba nem lesz, nálunk a gólya fuvaros lesz, ennek a jánynak adják a csókot, adják az éjjelizenét.
Ameddig éjjelizenét énekeltek, rendben volt. De a vezérlegény valahol Nagyvárad mellett szolgált, és modernebb szókinccsel érkezett haza. Szerinte úgy kell fújni, hogy ennek a lánynak adják a csókot, adják a rundabut.
Istók, ez lett a konfliktus forrása. A vendéglegény – aki estére is ott maradt, rendesen táncoltatta a bizonyos Mariskát; akinek pedig már ki lett nézve a Balázsa –, belefújt a puliszkalisztbe. Az nem rundabu, jelentette ki gőgösen. Csak a buta parasztok mondanak rundabut. Mert azt urasan bizony rándévúnak kell mondani.
Hát ekkora presztízsveszteség, ojjé. Valamilyen ürüggyel kicsalták a vendéglegényt az udvarra, és azután már nem jött vissza. Mesélték, hogy csak bicskafokkal illették, nem lett különösebb baja, a saját lába vitte, ahonnan jött.
Odabent továbbra is a rundabu maradt a kulcsszó, zengett tőle a Nagyutca, a Kisutca, még a Nyulak utcájába is felhallatszott. Balázs ismét Mariskával táncolhatott, de ezúttal már tangót, amelynek a refrénjét szerencsére nem mondta senki refrainnak. Az volt benne a pláne, hogy egy kis tornával is össze lett kötve.
A refrén eképp muzsikált: Csók nélkül az élet mit ér, meghalok a csókjaidér’.
Amikor ide értek, jött az emelés. Így: Csók nélkül az élet mit ér – Hej, hopp! – hirtelen felkapták a lányt, jól megszorongatva a derekát, s: Meghalok a csókjaidér’.
De bizony meg is csókolták, hogy csak úgy cuppant. A pórul járt vendéglegény pedig örülhetett, hogy ezt nem látta s nem hallotta –, különben ismét megregulázzák. Ugyanis a helyi beszédjárás szerint a Hej, hopp!, az bizony úgy hangzott, hogy Hej, happ!… Amit ha (szerencsétlenségére) szóvá tesz a boldogtalan, hát bizonyosan csaholó kutyákkal kergetik ki a faluból.