Hányszor ünnepelünk Marosvásárhelyen?

Nyugodtan leírhatom: két nagy (legnagyobb?) ünnep közötti időben vagyunk, ugyanis mifelénk március 15-ét éljük át legfontosabb nemzeti megemlékezésként és a statisztikák szerint húsvét a legnagyobb vallásos ünnepünk. Mindkettő tavaszidőre esik, s így automatikusan a remény, a szebb jövő várása olyan szépen beleépül azok megtartásába és átélésébe. Ezért élnek ünnepeink századokig, évezredekig.

Az ünnep mindig kiemelkedik a hétköznapok szürkeségéből, általános megfogalmazás szerint olyan különleges idő, sajátos nap, amikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. E tömör meghatározás érvényes vallásos vagy nemzeti ünnepeinkre egyaránt, legfeljebb egyházi megtartásában azt a különleges, ünnepi időszakot még szent időnek is nevezik. Másik meghatározás szerint az ünnep egy olyan „naptári időtartam, amely valamilyen szempontból fontosabb eseménynek, személynek állít emléket és rendszeresen megünneplik”. Ez a megállapítás is egyformán érvényes egyházi, világi, sőt családi ünnepek eredetére. Egyébként általában ezt a három ünnepet, ünneplést gyakoroljuk életünkben.

De hogyan, hányszor ünnepeljük meg egy évben ezeket a fontos eseményekre vagy éppen személyekre való megemlékezést? És ebben a kérdésben ugyanúgy benne van nemzeti meg vallásos ünnepeink megtartása.

Úgy másfél évtizeddel ezelőtt helyezték városunkba Sepsiszentgyörgyről Csintalan László római katolikus főesperest, s mint új arc és hang a városban, felkérték ünnepi szónoknak március 15-ére. A helyi napilapban megjelent ünneplés programját látva, érdeklődve kérdezte, itt hány ünneplés történik március 15-én? Kicsit huncut megközelítéssel, de őszintén válaszoltuk: négy, mert 11 órakor koszorúznak a vár alatti Bernády-szobornál, 14 órakor Petőfi Sándor szobránál, 16 órakor a Postaréten, és este 19 óra körül az ifjúság fáklyás menettel köti össze Petőfi szobrát a Székely Vértanúk emlékművével. Őszinte naivsággal kérdezett ránk: van itt, ebben a városban annyi emlékező magyar, hogy mind a négy nemzeti ünneplésre jut elég belőle? Végül megegyeztünk, ha a négy helyett egy nagy megemlékezést tartanánk, akkor lennénk igazán együtt és sokan.

De hasonlóan éljük meg vallásos ünnepeinket is. 2001-ben, tehát a harmadik keresztyén évezredet kezdő, indító évben az amúgy évente változó idejű húsvétot és pünkösdöt ugyanabban az időben ünnepelte a keleti és nyugati keresztyénség, így Erdélyben – a keleti és nyugati keresztyénség ezeréves határán – ünnepileg mind-mind békésen együtt emlékezhettünk a feltámadásra és a keresztyén egyház pünkösdkor történt megalakulására. Ebből az alkalomból Nagyszebenben közös, ún. ökumenikus ünnepi rendezvényt szerveztek a szabadtéri néprajzi múzeum területén, a tópatron, ahol az erdélyi városban lévő keresztyén gyülekezetek képviseletében püspökök és esperesek szolgáltak szabadtéri istentiszteleten, három erdélyi nyelven. Akkor hangzott el az ünnepség utáni közös svédasztalnál, milyen szép is lenne, ha ez az egymás mellett élő öt erdélyi vallásfelekezet (evangélikus, római katolikus, ortodox, görög katolikus, református) ezután minden évben egyszerre ünnepelné Jézus feltámadását. Egyébként az ünneplésen és az azt követő vacsoránál találkoztam először egy Klaus Iohannis nevű politikussal, aki akkor még Nagyszeben polgármestere volt.

Szép emlékeim ezek, de minden maradt a régiben, eléggé feldaraboltan ünneplünk magyarként, reformátusként azóta is.