Bakacsin színű gondolatok analitikus tollasokról

Áldott emlékű, felső háromszéki nagyapám mesélte, a spílhozniból éppen csak kinőtt, de mindenre már rém kíváncsi unokájának, hogy a varjú (s e madár nevének kiejtése is sűrű hajtékba futtatta homlokán a ráncokat) nem volt mindég fekete. A bibliai időkben még hófehérek voltak – magyarázta. Amikor azonban Jézust az üldözői nem tudták elfogni, a kárörvendő madár így kiáltott: „kár-kár”. Ekkor Jézus elátkozta a madarat. Éjfeketévé tette a tollát, és arra kárhoztatta, hogy döghúson éljen. A kegyvesztett varjúnak minden nagypénteken eszébe jut a szomorú eset, és ezért próbálja az átkot frissen kikelt fiókáiról lemosni. De sohasem fog ez sikerülni neki, mert Jézus átka erősebb a turáni átoknál is – simította végig sokatmondóan ferencjóskásan hegyesre pödört bajuszát. Nos, ez a fekete dolmányos történet annyira beleégett ifjú lelkembe, hogy már zsenge koromba mindenféle rossznak a varjú lett a megtestesítője. És eszembe se jutott – hogy is juthatott volna abban a korban eszembe –, hogy az átok, bizony a sátán incselkedése az emberrel, s csak jóval érettebb korban tűnődtem el azon is, hogy Jézus, az Istenember, az Atya gyermeke, hogyan kokettálhat a sátánnal, amikor a varjút megátkozta. Hittanórán magyarázta a pap bácsi, hogy az átokkal szemben az áldás kell legyen az, amiből gondolataink-szavaink-tetteink egyaránt kell hogy merítsenek, hozzá kell igazodjanak. Mert az áldás létvigasz és védelem. Lelki immunrendszer, hatékony eszköz, hogy megvédjen a gonosztól. Amikor átkot mondok, mozgósítom a bennem szunnyadó rossz tulajdonságokat, hajlamot, és könnyen meglehet, hogy akkor egyéb képességeimet sem a jó, hanem a rossz szolgálatába állítottam. A szavaknak erejük, hatalmuk van. Amikor fegyverré válnak, képesek sebet ejteni, sőt ölni is.

Bizony, erősen ledöbbentem, amikor eme fekete dolmányos történettel magában a bibliában találkoztam. Elképedésem az okozta, hogy a könyvek könyvében a főhős nem a varjú, hanem a holló volt. Hogyan tévedhetett ekkorát nagyapám, aki olyan büszke volt tévedhetetlenségére, mint Napóleon Marengó nevű kedvenc lovára, aki nevét az 1800-as győztes marengói csata után kapta, s szürke arab telivér volt az egyiptomi El Naseri méntelepről.

Mikor utána olvastam, rájöttem: nagyapám nem volt egyedül tévedésével. A legkorábbi magyar szólásgyűjteményekben a nagyon ritka, gyakorlatilag sosem előforduló dolgokra utalva „a ritkább az fejér varjúnál” alakban találkozhatunk vele, pedig a latin eredetiben már a császári Róma erkölcstelenségét kíméletlen ostorozó Juvenalis szatíraírónál is corvo rarior albo (azaz, félreérthetetlenül corvo꓿ holló) szerepel, a magyar nyelvben mégis csak a XVIII. század közepén, Faludi Ferenc egyik munkájában találkozunk vele mai alakjában: „Ezek a példák oly ritkák, mint a fejér holló és a fekete hattyú.” Polgárjogot nyelvünkben, végleg, Kisfaludi Károly Rákosi szántó a török alatt című versének eme mondatával nyer: „Hej, maholnap a magyar szó Ritka, mint a fejér holló.”

Hogy minderről mit tudhatott szántó-vető-kőfaragó nagyapám? Gyanítom, nem sokat. Annak, hogy nekem elmondott történetében varjúsította a hollót, sokkal földhözragadtabb oka lehetett. Nadrágszíjnyi földecskéin soha sem volt bőséges a termés, amit időről időre megvámoltak a vetési varjak feketén felhődző, végtelen seregei is, amiért nagyapám minden alkalommal kibékíthetetlen haragra gerjedt, és mint Krisztus az átkot, ő legsúlyosabb káromkodását süvöltötte a fekete dolmányos seregre: azt a Poncius Pilátusát! – rázta öklét tehetetlenül a égre, s így már nem csodálkozom, hogy történetében a holló varjúvá voltozott.

Kétségtelen, a hazánkban élő vetési varjú és a holló nagyon hasonlóak, első ránézésre csak méretbeli különbség van közöttük. Talán ezért szerepelhetett egy ideig a varjú a ritkaság jelképeként – holott nagyobb testvérét, a hollót átkozta el a hagyomány szerint Jézus Krisztus nagypénteken.

De a varjú így is kivívta helyét mindennapi életünkben, s itt elég, ha felemlegetem – a teljesség igénye nélkül – néhány szólásunkat-mondásunkat, melyben már első pillanattól a varjú szerepel: Addig jár az ember a varjuk közé, hogy végre megtanul károgni. Akkor keres puskát, mikor elrepült a varjú. Illik, mint karóra a varjú. Karón varjút mutat. Koppan a szeme, mint a kálomista varjúnak. Krákog, mint a varjú. Nem vájja ki egyik varjú a másiknak szemét.

E nyilvánvaló humanizáló szándék ellenére a varjú megítélése évezredek óta mit sem változott. És nem javított emberhez való viszonyán az sem, hogy legújabb kori kutatások bebizonyították azt is, hogy a varjak intelligens élőlények, intelligenciaszintjük az 5-7 éves gyerekekével vetekszik. Eme analitikus gondolkodású tollasok, több tudományos kísérlet igazolja, eszközök előállítására és használatára képesek, amihez komoly előrelátó és problémamegoldó képességre van szükség.

Minden bizonnyal eme nem mindennapi intelligenciájuk okán kerültek, mára már szinte kibékíthetetlen konfliktusba a legutóbbi időkben a városlakó emberekkel. Talán másfél évtizede, hogy nagyvárosainkban – így Marosvásárhelyen is – megjelentek a varjak. Mert kit ne vonzana a bőséges és könnyen megszerezhető táplálékforrás? Egészen pontosan a nem megfelelő hulladékkezelés, hiszen ez a madarak legfőbb táplálékforrása településen belül épp úgy, mint a települések környékén. Való igaz, hogy félelmetes látvány sötét rajaik röpködése a hajnali meg a késő délutáni égen, meg borzasztó az általuk okozott csontvelőig hatoló zaj, és a kolóniák környékén lehulló irdatlan mennyiségű madárürülék, amiknek kezelésére a helyi önkormányzatoknak szemmel láthatóan nincs semmiféle megoldása. A lakosság szidja a városvezetést a varjúkérdés megoldásának halogatása miatt, az elöljárók azzal védekeznek, hogy védett madarakról van szó (pedig nem igaz, csak költés idején élveznek védettséget, mint mindenféle fészkelő madarak), a madárvédő egyesületek pedig ködbokszoló konoksággal nyomatják, hogy Európa számos pontján a városi biodiverzitás elfogadott részét képezik, így saját alkalmazkodóképességünkön és intelligenciánkon múlik, hogy együtt tudjunk élni velük. Jómagam nem hiszek az olyan példákban, mint egy franciaországi vidámparkban, ahol képzett varjak gyűjtik a szemetet. Sem kilövésük, sem mérgezésük nem lehet a problémamegoldás része, annál inkább napjaink kedvenc „terülj-terülj asztalkájának”, a nem megfelelően tárolt háztartási hulladék európai követelményeknek megfelelő kezelése, amitől Vásárhelyen – sajnos – még nagyon-nagyon messze állunk.

Kajánkodó barátom mondja: hamarabb lesz megint fehér a varjú, mint városunkban a szemétkérdés megoldása, bár minap tényleg láttam egy fejér tollú varjút. Ornitológus ismerősöm megnyugtatott: biztos albínó volt, vagy ha mégse, fehér varjúnak maszkírozva indulhatott valamelyik farsangi varjú bálba.