Tomcsa: disznóvétel kisvárosban

A humoros szerzők között különösen kedvelem Tomcsa Sándort. Télvíz idején, karácsony előtt, falvainkban, persze némi korszerűsítéssel, de él még a disznóvágás szokása, rendje –, és a disznótor sem ment ki egészen a divatból.

Tomcsa Sándor a Brassói Lapok munkatársaként hetente közölt kis színeseket a lapban. Egyik 1938-as krokijában a disznó beszerzésének körülményeiről ír, a maga sajátos, „tomcsás” stílusában…

Óh, kegyedék nagyvárosiak, akik a körülmények folytán csak mészáros és hentes útján és csak részletekben juthatnak disznóhoz, nem is tudják, hogy milyen gond, utánjárás, körültekintés, töprengés egy disznóvétel. Hogy milyen nyomozást kell folytatni az illető disznó előélete után. (Mert más az, ha egy disznó makkon, répán vagy kukoricán hízott.) Ki kell deríteni az illető disznó családi állapotát, hajlamait és esetleg titkolt szenvedélyeit. (Mert ezektől nagyban függ a hús puhasága és íze.) Fel kell lebbenteni a fátyolt az illető disznó őseiről, mert ettől függ, hogy hogy ,,ereszt” a disznó. Ha tudniillik az illető disznó ősei közt balerinák is voltak, akkor nem lehet sok zsírra számítani, márpedig disznóölésnél ez a fő szempont. A nagyvárosi ember alkatrészeire szétszedve jut a disznóhoz: látja, hogy milyen széles a szalonnája, mekkora a sonkája, milyen reményeket lehet fűzni az „orjához”, stb., szóval a nagyvárosi embert kellemetlen meglepetés nem érheti. De kisvárosban, ahol élve, szemre veszik a disznót, ösztön, tanács, különleges és misztikus tünetek után, ahol szerencse és gyakorlat bonyolult keveréke a jó disznóvétel, ott nehéz, nagyon nehéz.

Itt megpróbáljuk nagy vonásokban elmondani egy gyorsabb és simább disznóvétel körülményeit. Tehát: a pénz a disznóra együtt van, az idő is jó hideg – mert ettől is sok függ –, nem lehet tovább várni a disznóvétellel.

Mondjuk tehát, hogy például hétfőn összeül a családi tanács – bevonva a tanácskozásokba a legtávolibb rokonokat, a barátokat, azokat, akik már vettek és öltek disznót és azokat, akik még ezután szándékoznak venni és ölni. És egy kimondott disznó-szakértőt is, mondjuk, bizonyos Lajos urat, aki a monda szerint csak rá kell nézzen a disznóra; aki belát a disznóvesékbe; aki előtt nincs disznó-titok –, és aki a családi tanácskozáson fölényes, szemtelen, és mindent összehamuz a büdös cigarettájával –, de muszáj tűrni, mert ő a szakértő.

A tanácskozáson, ezen az első érdemleges tanácskozáson azt kell eldönteni legelőször is, hogy milyen fajtájú legyen az illető disznó: rövid, tonka orrú-e, kondor szőrű-e, szőke-e vagy fekete, melyik nemhez tartozzék, milyen legyen a kora, hányat kunkorodjék a farka, stb., stb.

Ez az első tanácskozás rendesen meddő vitába, súlyosabb esetnél becsületsértésekbe fullad.

Szerdán, a második tanácskozáson elhatározzák, hogy nem ragaszkodnak faji kérdésekhez, legyen az a disznó kövér, és egye meg a fene, ha az ereiben nem is folyik kimondottan tiszta és kimutathatóan európai vér.

A legközelebbi tanácskozáson sorra veszik az eladó és számbavehető disznókat, azaz disznótartó gazdákat. E seregszemlénél különben nem a disznót nézik, hanem a gazdáját. Hogy egyik még a családját sem tartja úgy, ahogy kell, hát akkor a disznóját. Hogy a másik csak moslékon tartotta, minek is kell azoknak disznó. A harmadik disznótartó disznója már csak azért sem jöhet számításba, mert a disznótartó hitvese nagyon fent hordja az orrát. (Ezt természetesen egy hölgy mondta.)

A tizennegyedik tanácskozáson tehát elhatározzák, hogy nem ismerőstől veszik a disznót, hanem a piacon. A vásár napján kisebb bizottság indul a piacra. (A szakértő után kocsit kell küldeni.) A piacon a bizottság tagjai úgy viselkednek, mintha tulajdonképpen zsiráfot akarnának venni, s csak addig, míg felhajtják a zsiráfokat, addig nézegetik a disznókat. A tagok a nézegetés alatt jelekkel, madárnyelven és perzsául beszélgetnek. Fitymálnak és röhögnek. De néha kacsintgatnak és meglökik egymást. Ilyenkor a tulajdonképpeni vevőnek elszorul a szíve, de neki már nincs szava. Végre délután – természetesen a bizottság bő tízórait és ebédet igényel –, végre délután a vásárló bizottság megtalálja a ,,legkövérebb és legolcsóbb” disznót. Azt a tulajdonképpeni vevő aztán kifizeti.

És másnap az egész utca arról beszél, hogy hogyan lehetett egy olyan pocsék, beteg, girhes disznót megvenni. És olyan drágán. Hát mondom, nehéz, nagyon nehéz.