Miclea Andrea SzidóniaHarmadik alkalommal jártam Albániában és újra visszamennék. A természet, a gasztronómia, a kultúra és a vallási élet egyvelege kihagyhatatlan eleme egy kirándulásnak, mindezeket megtapasztalhattam az ott eltöltött kirándulásaim alatt.
Négy évvel ezelőtt jártam előszőr Albániában, akkor az ország déli részét csodálhattam meg, Ksamil és Saranda gyönyörű strandjait, ahol a tengervíz türkízkék színe elbűvölt és annyira magával ragadott, hogy eldöntöttem, újra vissza kell térnem. Abban az évben a tengerparti pihenős napokat megfűszereztük egy kis kultúrával és történelemmel, mivel a Butrint Nemzeti Parkot is bejártuk, amely az UNESCO Világörökségi listán is szerepel.
A tavaly sikerült megcsodálnom Albánia északi partszakaszát és annak legnagyobb városát, Shkodert továbba a Shkodra tavat, amely Montenegróval képez határt és a Balkán- félsziget legnagyobb területű édesvízű tava. A tengerparton volt a szállásunk Velipoja városában, onnan jártuk be a környéket. Úgy éreztem, hogy az idei évben is vissza kell mennem és újabb látogatást tennem, így szeptemberben egy hetet töltöttem ugyanott. A tavalyi évhez képest annyi változás volt, hogy az idén repülővel utaztam, így gyönyörködhettem a főváros, Tiranát, körülvevő hegyek magasságában és a tengerpartig vezető úton a táj szépségében.
Fontos azt megemlítenem, hogy az északi albán tengerpart teljesen más, mint a déli partvonal. Ahogyan már említettem Ksamil és Saranda környékén világos színű a homok és a tenger pedig tűrkíz árnyalatokban ragyog a napfényben. Velipojában a homok vulkanikus, így sötét színe csillog és jód vonalakat is felfedezhetünk benne. Igen, ott ez a finom, puha szemcsés homok jódos, ezért nagyon sokan a pajzsmirigy betegek közül kezelésre járnak ide. A tengervíz sötétzöldes színű, de ami a legszebb azok a hegyek, amelyek félkörben magaslanak a víz mellett.
A tengerparti pihenést megszakítottuk és ellátogattunk Shkoder városába, amely első pillantásra egy hétköznapi nyüzsgő városnak tűnik, de legbelül ennél sokkal több kincset tartogat az érdeklődők számára. Ez az ötödik legnépesebb városa Albániának. Fontos város, mivel a kultúra és az ipar fejlődésének központja mellett egy római- katolikus érseki központtal is gazdagítja a térséget. Fekvése különleges, mivel a Drin és Buna folyók összefolyásánál található. A jelenlegi város elődjét i.e. 4 században alapították, így egy jelentős történelmi múlttal rendelkezik.
Már a reggeli órákban elindultunk Velipojából busszal, nagyjából 40 perc alatt érkeztünk meg a Rozafa várhoz, amely egy mészkővekből épített vár, 130 méterrel a tengerszint felett, a két folyó összefolyásánál. A várból csodálatos kilátás tárul elénk, láthatjuk a Shkodra tavat és a két folyót, ahogyan egymáshoz csatlakozva saját útat törnek maguknak. A hegyek szépsége csak a ráadás. A várban egy kis történeti múzeum is található, ahol a régi időkből származó mozaikok és fegyverek vannak kiállítva. Továbbá egy információs tábla ismerteti a vár építésének történetét és Rozafa legendáját. Kisérteties a hasonlóság Rozafa legendája és Kőműves Kelemen balladája között. Pontosabban a két legenda ismeretében megállapíthatjuk, hogy megtaláltuk Kőműves Kelemen feleségét, az albán származású Rozafát. Na de lássuk is az árnyalatnyi különbségeket. Rozafa legendájában három fiútestvér szerepel, akik nekiálltak, hogy felépítsék a várat. Sajnos minden nap amit felépítettek az másnapra leomlott, eddig minden stimmel és mondhatnánk, hogy akár a Déva váráról is lehetne szó. Na de most jön a csavar, a három testvér eldöntötte, hogy az egyetlen megoldás az lesz, ha valamelyikük feleségét befalazzák, ahhoz, hogy ne omoljon le újra a várfal. Az alapján választották ki, hogy melyikük feleségére essen a választás, hogy ki lesz hajlandó ételt hozni a kőműveseknek. A két nagyobbik testvér elárulta a titkot a saját feleségüknek, míg a legkisebb megörízte azt. A következő reggelen a három testvér édesanyja megkérte a menyeit, hogy egyikük vigyen egy kosár ételt a munkásoknak, mit sem sejtve fiai egyezségéről. A legkisebb fiú felesége, Rozafa, vállalkozott, mivel ő nem tudott a tervekről. A legendában úgy szerepel, hogy a hölgy megérkezett az épülő várhoz és azon nyomban be is falazták, egyetlen kérése volt, hogy ne falazzák be testének jobb oldalát, hogy továbbra is szoptatni tudja kisbabáját. Azóta is, mind a mai napig stabilan állnak a vár falai. Ezt a szomorú történetet takarja a Rozafa név, amely ékesíti a várat, népszerűvé téve egyaránt a turisták és a lakosok számára.
A városi látogatást a Velencei maszk gyárban és múzeumban folytattuk, pontosabban a Venice Art Mask Factory-ban. A tavaly tett látogatásomig elképzelhetetlennek tartottam, hogy itt készítsék el a híres velencei maszkokat, el sem hittem, ameddig be nem léptem a gyár ajtaján és a saját szememmel meg nem csodáltam. Hihetetlennek tűnhet, de itt készítik el a világon a legtöbb hagyományos papírból készült velencei maszkot, amelyet hét Velencében található és két további külföldi üzletükben értékesítenek. Megdöbbentő, hogy ezeket a csodákat csakis kizárólag kézzel készíti 15 szakember. A történet sok évtizeddel ezelőtt kezdődőtt, amikor egy helyi albán származású férfi Velencébe ment mesterséget tanulni, így szerezte meg a tudást a maszkok készítéséhez. Tanulmányait befejezte és visszatért városába, ahol tovább folytatta a velencei maszkok készítését. Napjainkban is az ő tanításai és jegyzetei alapján készítik a maszkokat. A műhelyben az elkészítés minden lépést végig követhettük, a legkisebb papírdarabtól a kész maszkig.
Számomra egy nagy élményt jelentett kétszer is megtekinteni a teljes gyártási folyamatot. Mindenképp ki szeretném emelni, hogy az ottani idegenvezető lépésről lépésre elmagyarázta nekünk a készítés csinját-binját és beavatott minket a különleges történetű maszkok világába. Fontos megemlítenem, hogy nincs két egyforma maszk, így mindegyik egyedi darab, ez még értékesebbé teszi a végeredményt. A gyár után a múzeumi részbe sétáltunk, ahol a színes maszkok elvarázsoltak bennünket. Közel egy órán keresztül próbálgattuk a maszkokat és csodálattal figyeltük meg minden kezünkben fogott maszk kis részletét. Az időérzékünket teljesen elvesztve léptünk ki a múzeum ajtaján, csak a gyomrunk jelezte, hogy már délután volt. A városközpont felé vettük az irányt, amelynek eleme egy központi közel egy km hosszú sétány, amely a város szívét képezi. A sétány épületei velencei stílusra lettek átépítve és átfestve Kole Idromeno művész által, aki a város leghíresebb művésze volt. Velencében tanult és tanulmányait követően hazaérkezve alakította át a város képét.
A főutcán sétálva megpillantottuk a Marubi Nemzeti Fényképészeti Múzeumot, de sajnos már nem fért bele a napi programokba, zárva találtuk. Ez az ország leghíresebb és legnagyobb fényképészeti múzeuma, ahol megtekinthetőek az első fényképek Albániáról, amelyet 1858-ban készített Pjeter Marubi, az ő nevét viseli a múzeum is. A sétány egyik végén egy hatalmas mecset áll, de ami még különlegesebb az az, hogy közel hozzá található a Szent István római-katolikus székesegyház, mivel a várost többségében keresztények lakják és érseki központ is. A sétánk alatt megcsodáltuk a helyiek nyugodságát és megtapasztaltuk segítőkészségüket is. Lassan elérkezett a vacsora ideje, így betértünk egy tradicionális ételeket kínáló étterembe, ahol megkóstoltuk a helyi szpecialitásokat, mindezt egy trilece desszertel megkoronázva.
A vacsorát követően visszamentünk a szállásunkra és boldogan nézegettük közösen az aznapi fotókat, amelyeket a velencei maszkokról és a város különleges épületeiről és látványosságairól készítettünk. Ahogyan már olvashatták, ez volt a harmadik alkalom, amikor Albániában jártam, de semmi esetre sem az utolsó. Ez a gyönyörű balkáni ország tömérdek érdekességet, természeti és építészeti kincset rejt az elkápráztató tengerpartok mellett. Megéri legalább egyszer ellátogatni és felfedezni az ország szépségeit.
vasarhely.ma
