Bölöni DomokosAz embernek egyszer csak az agyára megy a világ. Modern környezetünk annyira agyközpontú, hogy hajlamosak vagyunk a világegyetemet is egyetlen, szerény eszközeinkkel egyelőre még felmérhetetlen agyközpontként értelmezni, amelynek tekervényei, sőt facsarmányai befogják az abszolútumot, ekként aztán maga a világ az, amely folyamatosan teremti és pusztítja önmagát, a kozmosz sem más, mint maga az alkotó, az Isten, a mindenben jelenvalóság, a mindenmingedelem maga.
Aki idáig eljut a gondolkodásban és nem dilizett be, az megsejtett valamit a téridő rejtelmeiből.
Az ilyen emberrel lehet normálisan tárgyalni, tovább vinni a fejtegetést a létről és a nemlétről, a pozitívról és negatívról, a jóról és a rosszról, a normalitásról és a hülyeségről. Vagyis a bennünket összetartó feszültségről, aminek tulajdonképpen minden köszönhető a mikro- és makrokozmoszokban.
*
Amikor ezt a fokozatot elértük K. K. Piczy ismerősömmel, finoman megdörzsöltem jobb halántékomat. Éreztem, hogy valami felborult.
És csakugyan.
– Mert nézd csak – mutatott valahová a folyosó végére K. K. Piczy, ahol a többi páciens várakozott a szakorvosra –, az a helyzet, hogy ha kimondom a varázsszót, akkor az emberek látható, sőt megszámlálható többsége csupa rossz érzéssel reagál, vagyis negatív a konnotációja.
Például ezt mondom: agyműködés –, és kiver a frász. Pedig ez a legtökéletesebb rendszert jelöli, örvendeznünk kellene, ha arra gondolunk, hogy lám, működik az agyunk.
Erre mi történik? Rettegünk, kérlek. Az agyműködésről mindjárt az agyérgörcs, agyérelmeszesedés, agyrázkódás, agysorvadás, agydaganat, agyvérzés, agytrombózis, agyhártyagyulladás, agyszélhüdés, agybaj, agyhalál réme futja el képernyőnket, és már látjuk is magunkat meg-agyműtve az agysebész által.
– Valóban – jegyeztem meg félénken, és a másik halántékom is lüktetni kezdett –, nekem már az is cikis, hogy agysejt. Holott tudva tudom, amit magad is említettél: minden agysejt kicsiben maga az agy, amely maga a mindenmingedelem.
De az is rettenetesen zseníroz, hogy agytörzs, mert a törzsőrmestert juttatja eszembe.
Zavar az agyállomány is. Na meg a kisagy, nagyagy, nyúltagy, a szürke-agy és… a puskaagy is…
Miközben rendkívül kevés az olyan agyvonzatú fogalmak aránya – folytatta zavartalanul K. K. Piczy –, amelyeknek derűs a konnotációja, kedves a hangulata.
– Itt van mindjárt a kerékagy – erősítettem meg –, ez nagyon tetszik nekem, mert mindig felidézi azt a kissé gyagyás fiatalembert, aki a kondát őrizte gyermekkorom falujában, annak épp ilyen küllős volt a feje.
– A kerékagy nem releváns – oktatott ki K. K. Piczy –, az csak másodlagos keletkezmény. Viszont a kerék agyára nagyon ráillik az, hogy agyalágyult, barátom. Ez egy vidám konnotáció. Vagy ha azt mondod rá, hogy az illető egy agytröszt. Jó, mi?
És ott vannak a régebbi és újabb keletű szavaink, az agyal-t például már Fazekas Mihály is használja a Lúdas Matyiban. Ilyen régebbi az agyba-főbe ver, de az is, hogy agyba-főbe dicsér, ilyen az agyabugyál, és egészen régi az agyafúrt. A lékelt agyú emberre mondták eredetileg. Jött a sámán, megvizsgálta a nyavalyatörős gyerkőcöt, oszt’ meglékelte a fejét, mint egy dinnyét.
Aztán szegény vagy megélt, vagy nem élt meg. Vagy okos lett, vagy elhülyült. Volt alternatíva már akkor is, barátom!
– Ezekkel szemben egyáltalán nem pozitív számomra az agyelszívás, az agykontroll – mondtam, belejöve a filozófiába. – Kivándorolt Amerikába hárommillió emberünk, írta József Attila.
– Kivándorolt Amerikába csaknem teljes szürke-állományunk, a marha – toldotta meg K. K. Piczy.
*
Egyszeribe’ felvidámodott, ugyanis a rendelő ajtajában megjelent a doktor úr feje. És máris beszippantotta az első beteget.
– Kivándorolt Magyarországra és a többi országokba ifjúságunk színe-java – próbáltam politikai síkra terelni a diskurzust.
De K.K. Piczy – aki maga is kivándorolt, de vissza vándoroltatták, valami fatális félreértés okán, mégpedig olyannyira, hogy a tizenkettedik órában térítette vissza magamagát a börtön kapujából, a bombabiztos dilibizniszbe, keserves eurós erőfeszítések árán –, s azzal elvágta a szavamat. – Az anyaországba mi nem kivándorlunk – deklarálta tanárosan. – Mi oda legfeljebb repatriálunk. Más kérdés, hogy miután itt, a szülőföldünkön másodrangú állampolgárként kezel bennünket a mindenkori hatalom, odaát nemkívánt jövevények, betolakodók vagyunk, akik elvesszük az őshonos lakosságtól az életteret, a Lebensraumot, tébét és gyest követelünk, sőt meg akarjuk látogatni az Országházat is, tök szervezetlenül.
Gyanús, mert biszti, hogy látogatás örvén akarjuk elfoglalni Magyarországot. Mi erdélyiek mindig pihent agyúak voltunk; nekünk hamar meglódul a zsenikazettánk; egy kis észért nem megyünk sem Strasbourgba, sem Brüsszelbe, sem Rómába, sem Bukarestbe, hát még Budapestre, barátom!…
– Kezdem érteni – tűnődtem tétován – a kettős állampolgárság mentális veszélyét. Ha ugyanis két államnak vagyunk a polgárai, plusz ugye, még Európának is bezzeg, akkor az tudathasadást idéz elő. Hosszú távú, vissza nem téríthető agykáromkodást szenvedünk.
Mi tagadás, belátom: jóllehet nekünk mindenki a javunkat akarja, voltaképpen már alig maradt valami jónk.
Ez a paradoxonja huszonegyedik századunknak –, amire rámegy minden eddig megszerzett tudásunk.
*
Ekkor sajnálatos incidens történt a rendelőszoba előtt. Köpenyes fickók egyszerűen felröpítették a székéből K. K. Piczyt, és fojtott szitkok kíséretében vonszolni kezdték az alagsor irányába.
Rémülten pattantam fel, és szorongva próbáltam megérdeklődni, miért viszik el a filozófust.
A lépcsőfordulónál két rokonszenves orvostanhallgató állta utamat.
– Ne tessék pánikolni – nyugtattak. – Az ön barátja régi ismerősünk, nem lesz bántódása. De be kell vallania a professzor úrnak, hogy hová tette, mit csinált a kísérleti agyunkkal.
A medikusok ugyanis, mint megtudtam –, szakszerűen preparált (szeletelt?) agyvelőn tanulnak. Az előkészített matéria – ki tudja, mely lángész használta egykor! – hermetikusan zárt edényben áll, és (ó, jaj!) felülről szemlélve pástétomnak nézheti bárki.
Most már az agyunkat is lopkodják, panaszolták a medikusok.
– Nekem mondják? – bólintottam hatalmas empátiával.
*
K. K. Piczyről egy ideig semmit sem hallottam, aztán tegnapelőtt feltűnt az ismerős rendelőszoba várakozójában.
Hát: nem ő volt a tolvaj!… Azonnal igazolta ártatlanságát, sőt a további nyomozásban is közreműködött mint amatőr agyspecialista.
Az egyik takarítóember lehetett a tettes; nem forszírozták, kicsoda. Tény: a szerencsétlen szinte felfalta a szigosúan őrzött patét. De miután megszagolta, undorral az árokba hajította edényestől.
A kutatás zavartalan folytatásához kutatáshoz egyetlen szegmentum hiányzott a minuciózusan előkészített szürkeanyagból –, ám végül azt (zseniális megoldással) pótolni tudták.
K. K. Piczy tagadja hogy ő volna az önzetlen, áldozatkész donor.
