Bölöni DomokosEgy demokratikus munkanapon Kücsüge úr a (volt?) pártkantinban virágot ad a felszolgáló hölgynek, aki Irénke vagy Lenuca, nem tudja biztosan, mert ha kezitcsókolommal köszönt, akkor Bună-val fogadták, ha pedig Sărut mîna-t rebegett Kücsüge műfogsora, akkor is. Ám másokkal nagyon szépen eltársalgott a jung lédi, ojjé, magyarul.
Kücsüge úr csak a Nagy Decemberi Forradalom után, sőt a Márciusi Események után, sőt a Közepes Országos Földrengés után, s némileg a Hatalmas Orkánszerű Vihar előtt kezdett rendszeresen járni a (volt?) pártkantinba, a (volt?) pártszálló földszintjére, ahol is a recepciós hölgy tizennégy lejért adja a kajabont, az ebédjegyet. Aszerint, hogy visszaadja-e a tizenötből az egy lejt vagy sem, következtetett Kücsüge úr a politikai helyzetre: erősödik-e a nomenklatúra (nincs visszajáró), vagy gyengül (jó étvágyat kívánok!)…
Annakelőtte Kücsüge úr másutt, más helységben élt, bár jól ismeri a várost. Bizonyos szempontból még mindig amabból a helységből jön a fizetése is, ha jól meggondoljuk.
Egy napon aztán Kücsüge úr virággal kedveskedik a hölgynek. A kantin, bocsánat, étterem még mindig, vagy annak ellenére szép, hogy már fölhígult a társaság; az elvtársak közül csak a volt (kisebb) aktivisták jövögetnek, ezek is ételhordóval. A konyha is még szép és lenyűgöző, bár teljesítménye nevetséges. Alig száz-kétszáz személy étkezik itt (a nem szállóvendég csak ebédet kaphat). A szálloda is kvázi néptelen. Egy Pécs környéki turista megrökönyödve panaszolta a színes tévét bámuló Kücsüge úrnak a hallban, hogy száz dollárt kértek tőle egyetlen éjszakára. Hát uram, New Yorkban sem kerül ennyibe a szállás!
A hűtőszobát is szívesen megtekintené Kücsüge úr. Egy suhanc, aki a decemberi eseményekkor száz karika sajtot faszolt onnan, elmesélte szürcsölgetés közben, hogy találtak ám, a sok minden ínyenc izé meg mizé kaják között két, egyenként negyven kilós zsákot, dugig bikatökkel. (Nem bikacsökkel, háhá.)
A konyha, hát az csak amolyan paraván, talán most is, gondolta Kücsüge úr.
A virágot azért adja, mert méltánytalannak tartja, hogy ez a (két) nő nap mint nap kiszolgálja őket, minden különösebb igény, ellenszolgáltatás nélkül (borravaló nix), levest tesz elébük, kenyeret, vizet (ezt azért ritkábban) hoz, a második fogást külön tányéron (a levesestál közös), a gyümölcsöt, amikor van/marad, máskor nápolyit nyomtatónak… És még meghallgatja azt a rengeteg süket dumát is, ugye. S a fizetésükön kívül, mely nem lehet valami jaj de nagy, meg azon a kis kaján, ugye, amely cseppen s csurran, nem kapnak semmit!
Egy jó szót! Sőt, egyesek nemhogy meg sem köszönik, hanem direkt gorombáskodnak is a hölgyekkel, csak mert most már lehet!…
Cuki, nem? Kést követelnek (fehérfegyvert?!) a második fogáshoz, szalvétát, fogpiszkálót.
A randák. Tizennégy lejért! Kücsüge úr odaadja a virágot tehát. A hölgy nem érti, efféle meglepetés százévenként éri, szemmel láthatóan jól esik neki a gesztus, pardon, figyelmesség.
A poharas asztalra helyezi a csokrot, az egyik vizeskancsóba. Arca is ég, mint a köpenye. A virág is piros, piros szekfű, tíz lej volt mindössze.
Fehéret nem mert vegyíteni hozzá Kücsüge úr.
Másnap éri a meglepetés.
Csiklandósan a fülébe bizalmaskodnak (anyanyelvi)
kezitcsókolomja után. Hamisítatlan székely dialekt, és juj, milyen bizsergetősen csikland!
– Hogy tetszik lenni, elvtárs drága?
