Szükség van ennyi pártra?

Az átlagember, aki /amely nem csatlakozott egyetlen párthoz sem, szükségszerűen, reggeli kávéja mellett felteszi a kérdést. A kérdés annyira jogos, amennyire az átlagember fogalma egyre terjed a médiában, holott nem lehet találni „sem Ázsiában, sem Fokföldön” átlagembert. Valamennyi egyedi példány. Összeadva is egyéni marad, mindig valahol kilóg a széle sarka, ha egymás mögé állítanánk őket. Igaz erdélyi magyar párttagokból és szimpatizánsokból kézenfogva sem érné át a föld kerületét. (Így mondták egykor.) Vagy este lefekvés előtt nyugodtan megszámolja, hogy van most hat párt… nem, hét, azok, mind valamilyen szinten és érzelmi-tudati fokon kapcsolódnak a magyarsághoz. Benne van a párt nevében, alapszabályzatában az, hogy magyar, magyar érdekeket véd és támogat, utat tör nekik, és tagokat várnak, akik vállalják, hogy ők a magán- és közszférában is magyarok vagy azokkal rokonszenveznek, akik a magyar (csakis és kizárólag a magyar)  ünnepeken kivonulnak, tüntetnek, koszorúznak, szavalnak, szónokot hallgatnak, kokárdát tűznek, otthonukban ott a zászló, kívülről tudják Reményik és Petőfi összes idevonatkozó versét, akik levelet írnak…. Kinek is? Kinek lehet ma levelet írni? Főtitkárnak, elnöknek, a pártaktívának, a nyomást gyakorló kemény magnak? Az egész részlegének? Elolvassák egyáltalán? Válszolnak? Papírkosárba süllyesztik, iratmegsemmisítőbe küldik? Nyugtalanító kérdések. Az átlaghabozás átlagos felvetései. És elviszi egyáltalán a posta, mikor egy Rómából küldött átlagosnál is unalmasabb szövegű, olvasható aláírású képeslapot 25 nap alatt kézbesít ki Marosszentgyörgyre és ez már csúcsnak számít.

Ellenkező végletből megszelve a kérdés kenyerét, ma már valamennyien elutasítják az egypártot, annak rendszerét. Ugyanis megtapasztalták, hogy az mit is jelentett. A párttörténet példatárából kiemelve, azok a szocdemek, akik nem kívánták, elutasítottták a másik munkáspárttal, a kommunistákkal való egyesülést, az egypárt létrejötte után politikai-katonai-polgári törvényszék elé kerültek, elítélték, bebörtönözték vagy legjobb esetben háziőrizetbe küldték őket. Nem száműzték, mert az jutalom lett volna. Ugyanis hova lehetett volna őket száműzni? Nem Szibériába, mert ott még sok mindent tanulhatott volna, hiszen Lenin is Szibériában lett elméletileg államférfiú erényekkel feltarisznyálva, hanem a nyugati demokráciák valamelyikébe, ahol a Marshall-tervnek hála, szépen fejlődött az élet és lett egyre életesebb, megélhetőbb és hitelesebb a demokrácia. Pedig amúgy a két rendszer, gondolkodásmód és világértelmezés között kitört háború mélyhűtő szinten és jelleggel folyt.

A kevés párt azért előnyös, mert az átlagember (bár az előbb cáfoltuk létezését, de azért elméletileg és ideiglenes jelleggel fogadjuk el) könnyebben át tudja tekinteni taglistáját, vezetőit, ha van, stratégiáját, ha nincs, taktikáját, kongresszusaira kaphat meghívót a Kultúrpalota egyik páholyába vagy a politikai semlegesség kakasülőjére. Könnyebben meg tudja jegyezni miben különböznek: szavakban avagy cselekedetekben, kit küldtek be a parlamentbe és ott hányszor nem szólalt fel, pedig ugyancsak szükség lett volna a szav(azat)ára, melyik bizottságban hallgat okosan vagy krakélerkedik, véleményt nyilvánít, a választó polgárokkal talákozik véletlenül a focimeccsen vagy az utcán, találkozót szervez és kioktat, felel, kitér, hamukázik a nekiszegzett kérdésekre, amit az átlag általában feltesz és igazából nem vár rá választ, mert azt ő is tudja, de egyáltalán örül, hogy ez a magyar ember, pártképviselő bent van az ország gyűlésében, annak kétháza valamelyikében, amely nagy és tágas, mert az ő szavazatai révén és választási matematikával jutott be. És onnan tehet valamit.

Végül is szükség van több pártra egyazon nemzetiségen belül. Mert ha nem volna, akkor az a nemzetiség népességstatisztikailag kicsiny volna, politikailag súlytalan, emberileg unalmas, egyhangú, szürke és a bólogatás erényével tűnne ki a nagyok mellett. A vélemények sokszínűsége, de nem végtelensége és céltalansága, az önmagáért levés negatív erényétől elvonatkoztatva még inspiráló is lehet. Nem biztos, hogy a véleménykülönbségeknek a tagadásra kell épülniük. Létezhet változat, mélyebb, sekélyesebb, színesebb variáns, élvezhetőbb, használhatóbb mutáns a másik alakulatnál, van példa az együttműködésre, sőt egymáshoz szólás, szembenézés barátságos arccal, léteznek folyósói és nyilvános kézfogások, együttpisilés a parlament mellékhelyiségében és kézmosás felszólalás után. Lehet beszélgetni, leülni vitázni, de soha sem úgy, ahogyan azt a román kereskedelmi és ipari televíziókban az egymás szavába acsarkodók teszik. Az az abszolút negatív példázat.

Fotó: depositphotos