„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet…” (1Kor 13,13)  

Marosszék és Mezőség földrajzi határánál, a pókakeresztúri Kerek erdőn utaztunk keresztül kettesben, amikor nagyobbik fiam úgy spontán énekelni kezdett egy ősi népdalt. Ezt az éneket később Kallós Zoltán CD-jéről hallottam újból. Nem az a kedves ebben a történetben, hogy az egyik fiamról szól, hanem az, amint egy huszonéves erdélyi magyar ifjú még énekli a régi szép, tiszta népdalainkat.

Olvasom a Népújság húsvéti kérdéseire adott válaszokat, s ahogy nézem a megszólalók fényképeit, azt látom, fiammal egyidősek, azaz utánunk érkező nemzedék, akik népdalt énekelnek, húsvéti feltámadásra készülnek, sőt tisztán és hitelesen mesélnek a Jézus-történetről. Mindez Erdélyben, a Mezőség szélén, egykori székely-magyar városban a harmadik évezred elején.

Egy jól ismert lengyel mondás jutott erről eszembe, amit egyik kedves lengyel ismerősöm mesélt egykor. A történelem során Lengyelországot háromszor is felosztották szomszédos nagyhatalmak egymás között, utoljára úgy kilencven évvel ezelőtt. Lengyel atyafi mondta el, amikor Lengyelország csak a szívekben létezett, az emberek így köszöntek egymásnak: „Nincs elveszve Lengyelország! (talán így hangzik eredetiben: esztye Polszka nyezsginyélá).

Ma mindezt így magyarázzuk: a hit és reménység megtartotta a lengyeleket, Lengyelországot. Érezve és látva körülöttünk a húsvétra való készülődést, én is azt állítom: nincs elveszve Erdély, amíg szól az ősi népdal, amíg a fiatalabb nemzedék ilyen szépen és mélyen vall húsvétról, feltámadásról. Nincs elveszve Mezőség és Marosszék, amíg az emberek mindennapi életükben húsvéti ünnepre készülnek és a feltámadáskor együtt imádkozunk, ezért mosolyogva állapítom meg: itt, Marosvásárhelyen megmarad a hit, a remény, a szeretet…