Biluska Annamária és az a korszak, amikor még volt mit tapsolni a színházban

Ha tréfásan is, de a róla írt interjúkötet hétvégi bemutatóján Biluska Annamária kimondta azt, amit egyébként minden színházi ember tud, de a nyilvánosság előtt nem beszél róla: a mai színházban csak a rendező létezhet, az ő elképzelése, az ő kísérletei, az ő akarata érvényesülhet. Ennek mindent alárendel: színészeket, díszlettervezőket, nézőket.

Évek óta nem volt olyan előadás, amely akkora közönséget vonzott volna a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermébe, mint Nagy Miklós Kund Biluska Annamáriával készült életinterjújának a hétvégi bemutatója. A közönségkedvenc színésznő az Ábel Kiadónál megjelenő Nekem a színház a családom című kötetben vallott a művészeti írónak. A közönség vastapssal jutalmazta Biluskát, miután a művésznő, a jellegzetes humorával, szóba hozta a mai rendezők egyik fura szokását. Azon túl, hogy a színésznek semmiféle gondolkodási szabadságot nem engedelmeznek, a publikumra sem figyelnek oda. Eleve úgy rendezik az előadást, hogy a közönség azt menet közben lehetőleg ne szakítsa félbe a színésznek vagy a jelenetnek szóló tapssal. „Egyik alkalommal mondtam is Keresztes Attila rendezőnknek, hogy a keresztrejtvény egyik kérdése az volt: ami a színész jutalma. És csodák csodája, az jött ki, hogy: taps” – mesélte. Életkorából, tehetségéből, a színházak műsorpolitikájából és a valamikori kiváló rendezők jóvoltából ő megélte azt a korszakot, amikor a közönségnek szokása volt mindegyre tapsolni. Merthogy volt mit. „Az emberek ma is hamar rá tudnak hangolódni az előadásra, csak olyan darabokat kell játszani, amik kedvükre valók. Ha most egy az egyben eljátszanánk egy Molnár darabot, tomboló siker lenne. De nem ilyeneket játszunk. Inkább földbe döngöljük a nézőteret” – Biluska eme megállapítását már a könyvből idézzük. Példaként egy olyan modern rendezésű darabot hoz fel, amelynek a végén a nézőtérről senki nem volt biztos abban, hogy befejeződött. „Az egyik jegyszedőnő húzta el az ajtót takaró függönyt, és kiáltotta el magát, hogy vége van, haza lehet menni!”

A rendkívül hangulatos beszélgetésből – amelyet Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozatának szerkesztője vezetett fel – nem csak az derült ki, mi mindennel nem ért egyet Biluska Annamária a mai színházi világból. Mesélt arról, miként sikerült megtréfálnia a színészóriás Kovács Györgyöt, aki sokáig arra volt büszke, hogy őt soha senki nem tudja megnevettetni. Mesélt az első vásárhelyi alakításáról, Steinnéról  A vörös postakocsiból, aki az idősebb Kincses Elemér szerint jobb madámnak bizonyult, mint az eredetiek, idézte tanárát, Harag Györgyöt, aki kijelentette, hogy „keserves tíz év vár magára, amíg beérik, de utána a groteszk jön divatba, az lesz a maga ideje, Biluska!”

Szóba került az ünnepelt három házassága, az, hogy pályája kezdetén milyen kis vidéki színháznak érezte a sepsiszentgyörgyit, beszélt arról, hogy míg mások menekülni próbáltak az országból, 1978-ban ő miért telepedett vissza Magyarországról, mesélt Méhes Györgyről, a hetvenes-nyolcvanas évek sikerszerzőjéről, aki rendszerint slusszpoénokat bízott rá, ha meg jól sültek el, pezsgővel jutalmazta. A kolozsvári mészáros családba született ünnepelt kitért arra is, hogy rokonok híján az ő családját ma már a színház képezi, így nem véletlenül lett ez a kötet címe. A könyvben megjelenő párbeszéd is olyan közvetlen, pergős, humoros, akárcsak a bemutatója.

Biluska Annamária 1963-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett diplomát. Pályáját a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban kezdte, majd egy évad után a Nagyváradi Színház magyar tagozatára került. Tíz év után, házasság révén áttelepült Magyarországra, ahol öt esztendőn keresztül játszott a kecskeméti Katona József Színháznál. 1978-ban harmadjára is férjhez ment, visszatért Erdélybe, ahol már csaknem 45 éve játszik a marosvásárhelyi színházban. 1992 óta a Gruppenhecc kabarétársulat alapembere. 2021-től a Tompa Miklós Társulat Örökös tagja.

Fotó: Metz Balázs