Bölöni DomokosEgyik télen igazgatói értekezletre utaztam Csíkszeredába. Korán indult a busz Korondról, hétfő, hó és hideg, Udvarhelyem kell átszállni a csíki buszra, amiről leszálltam, az Parajdról indulva hozza az ingázókat, és fordul is vissza a következő váltásért.
Olyan a zsúfoltság a csíki busznál, amilyen még a sokoldalúan randa szocializmusban is ritkaságnak számít.
Alig szállok le a nem kevésbé telt csotrogányról,
hát ott ácsorog a csínytevő pózában szívesen és gyakorta tetszelgő Bán Péter, a farkaslaki általános iskola magyartanára, akivel gyakran találkozom művelődési rendezvényeken, néha szívesen diskurálunk koccintgatás közben; de azon a susztervasárnapon úgy voltunk csuhaj másnaposak, hogy nem is láttuk egymást. Ki-ki a maga
társaságában szórakozott vagy unatkozott, esetleg uram bocsá’: züllögetett szomorán ama szürke vasárnapon.
Péter a hét végét falujában, Székelymuzsnán tölthette, és az onnan ingázó falusfeleivel érkezett,
hogy a parajdinak mondott járattal Tamási falujába érkezzen. Udvarhely a vidék közepe, forgalmi csomópont. De a nevét akkor már tilos volt leírni a sajtóban., kimondani rádióban, tévében –, ezért például Fodor Sándor író, a drága Fodorúr, kedves metaforát talált a nevére: székely Athénként emlegette szeretettel.
A parajdi busz nem sietett, a sofőr előbb megkávézott a többi kollegával, utasai zöme az éjszakai műszak után a meleg váróteremben darvadozott.
Csak a csíki jármű körül zajlott igazi élet. Alig nyitott ajtót a vezető, egymás hegyén-hátán nyomultunk befelé, hogy ülőhelyhez jussunk.
Engem azonban feszt hátráltatott ez a bolond. Hozzám lépett, és látva hogy csupa feketében vagyok (nagykabát, bundasapka, még a sálam is setét), harsogva így köszöntött:
– Dicsértessék, plébános úr!…Hát fel tetszett kelni? Jaj, hát maga is milyen rosszul néz ki, képzelje, nekem is megártott a rengeteg rizling…Hiszen maga is hallhatta, váltig biztattak a cimborák, hogy még, még….Hogy nem iszom eleget, azért vagyok olyan sápadt vagyok, mint a halott ülepe…
A méreg lassan kezdett elönteni. Az emberek hallgatózásra vették, előre sem jutottam, mert Péter folyton elállta az utamat, és naiv pofával nyomta a szöveget.
– De aztán igazándiból mulattunk, igaz-e… Hát hajnal felé már mind-mind csupa-csupa bizánci keresztet hánytunk!…
A szokatlan csendben legszívesebben pofán vágtam volna… De egy plébános, akinek ezek az emberek a Péter habahuriája alapján gondolnak, az mégsem verekedhet…
Megszégyenülten morogtam valamit, majd valahogy odébb toltam, hogy elérjem a lépcsőt.
Nyögve nyomakodtam a jármű belsejébe.
Péter kintről az ablakot kocogtatva búcsúzkodott:
– Dicsértessék, drága plébános úr!…
Engem a méreg hasított ki.
A nagy tumultusban egyszer csak egy néne megragadja a karomat, és odasúg.
– Tessék jönni…Tessék jönni…
Nem értettem, mit akar. De mindjárt egy másik asszony pattant fel a helyéről, és két-három utast katonásan félre lökdösve, a helyére invitált..
– Ide tessék…plébános úr!…
Hát égett a pofám. Valósággal benyomtak a székbe. Kénytelen voltam valami köszönöm-félét motyogni…
– Tessék nyugodtan szunyókálni – biztatott az előbbi kezdeményező a félsötétben. – Ügyelünk az álmára…
És vigyázták, pajzsként vettek körül. El is aludtam bezzeg.
Mikor Csíkban felébredve kifelé kászálódtam, a két asszony nem volt sehol.
Mintha azt is csak álmodtam volna.
Kávét s vodkát is mértek a buszállomáson, igyekeztem gyorsan napirendre térni a hihetetlenség fölött. Odaálltam a pulthoz, bévetni a décentemet.
Egy korondi fiatalember felismert. Odajött, két tele pohárral. Vágott a szemével.
– Jól utazott, igazgató bácsi?
– Én jól – mondtam rezignáltan. – Hála annak a két banyának…
Koccintottunk, aztán a korondi rám mosolygott, és ismét kacsintott. Talán nem kancsi.
– Tudja meg, hogy az a két asszony nem is volt olyan vén, igazgató bácsi…Ha maga egy kicsit virgoncabb, hát az egyiket legalább örökbe fogadhatta volna…Olyan szépen nyüszkölődtek, hogy ejsze szívesen béültek volna az ölibe…
