Bölöni DomokosA nagy ember érkezését kellően beharangozta az elektronikus és az íratlan sajtó. Ne fessünk hazug képet magunkról, hogy nicsak, micsoda szép és ügyes önorrmányzat vagyunk – hangzott az eligazításon. „De azért néhány apróságra nem árt odafigyelnünk, méghozzá: fokozottan és könyörtelenül. Mit gondolnak, jólesik-e Büllögi elnök úrnak, ha látja, hogy itt semmibe veszik a szisztematikus településfejlesztést?!… Vályogviskók, kalyibák a faluszélen, dombbá halmozódó gazzal, szeméttel – közvetlenül a helynévtábla előtt?!
A sok leszúrt karó, amelyekre zsineget feszítenek, és mindenféle intim gatyák és pintim fehérneműk lengedeznek a lusták szelének fuvallatában?!…He?!…” Hát igen, mondták a tanácsosok. Vagyis hát nem. Intézkedni kell.
– És a sok piszkos tenyerű rajkó, aki Büllögi úr látogatása egyik percében ablakot mos, a másikban ójnye zsanér koldulászik?!…
Mit szól ehhez Büllögi elnök úr: hogy mégis, mit szólnak hozzá az E-60 út vezetői? Mekkora lebőgés, hölgyeim és uraim, ha Büllögi elnök úrnak Curáj mámi integet a putri előtt, méreten felüli ünnepi tarka kálámon bugyogójában?!… Ha a Büllögi úr kocsijának patyolattiszta ablakát bemázolják ezek a csávók valami illatosított szrsprével?! Majd vidoran bökik az orra alá koszos praclijukat egy kis ‘jándék dozsóra!?... Hiszen, mint tudjuk, Büllögi elvtárs…izé: Büllögi elnök úr (adja isten, hogy terjesszék fel a Nyima Nyimisszima díjra szegényt!) lelkesen elutasított mindenféle misztikus érzékenyítést...Ő ma is büszkén mutatja diplomáit, és kiemelt alkalmakkor méltósággal viseli kitüntetéseit. Na, de ott a kedves felesége, a meggyőződéses hívő, hölgyeim és uraim, és hát nos: mit gondol mirólunk Büllöginé asszony, amikor meglátja az árokmart magasából rávillanó tamponreklámot?!… Hát Büllögi elnök úr vajon miként vélekedik, amikor a szeretetvendégség házának ajtaján azt látja, amit a tisztelt kocsmáros polgártársunk oda íratott, hogy aszondja:
„HITEL MÉG NEKED SINCSEN!”
Ha ő maga nem élte is azt a kort, ám a drága édesapjától, ha volt neki, bizonyára tudja a tisztelt Büllögi elnök úr, hogy a közönségesen csak kupiként emlegetett hazafias gyorsvendéglátó helyek jellegzetes felirata volt az utókorra hagyományozódott „Nem banánozunk hitelbe!” szlogen. Hát ez is blamás lenne, ismerte el a kocsmáros, maga is tanácsos, és suttyomban feliratot cserélt. Az új közhír így nézett ki: „TISZTESSÉG, BECSÜLET, HOSSZÚ LEJÁRATÚ HITEL!”
Szép, bár nem nagyon rímel. Számos egyéb apró és üdvös intézkedés is született. A szégyellhető alkalmatlan házikókat tilos putriként emlegetni. Egyébként is gyors buldózeres trattamentum alá vetették valamemnnyit. Viszont Büllögi elnök úr fel fogja avatni, hírelték, az erdő alatti új családi telepet, 15 kis faházat, amelyekben a kedves rászoruló testvérek európai színvonalon élhetik a maguk gondtalan életét. Gyors üzemmódban szupertisztességes reklámok kerültek mindkét utcára és az egyetlen térre.
„LÉGY KARCSÚ, MINT CSO-CSO-SZAN!”
„TÁPLÁLKOZZÁL OKOSAN!”
„HA EGY KICSIT BECSÍPSZ, ÁLOMKAJA A CSÍPSZ!”
(Szalonnás, sós, sajtos, pizzás, hagymás, paprikás, tengerimalacos).
„ÁBLÉC, FÁBLÉC, BUMBULÉC, ITT A FINOM PUFULÉC!”
„MIELŐTT IMÁRA MENTEK, KÓSTOLJÁTOK MEG A SNEXSZET!”
(Ez a templom előtt díszelgett.)
Hiperzsúfolt programja okán Büllögi elnök úr végül is csak áthajtott a kimaxolt településen –, viszont a rend mindenkinek jólesett. Az elslisszolt rászorulók idővel visszaszivárogtak, miután tüzelésileg füstté fogyatkozott a kis víkendházak faanyaga. Curáj mámi boldog önkívületben mesélte (így keletkeznek a legendák), hogy hatalmas szélkavaró alsójával miként integetett a Dominusz Presegyintének, akit az egyik délceg testőrben vélt azonosítni; az illető meg, akármilyen lakli volt is, kénytelen volt pánikszerűen meghátrálni a szenvedélyes alattvaló néne vulkánforró csókjai elől… A látogatás legpompásabb hozama végül az lett, hogy nem bíráltak meg, nem gorombítottak le, nem szankcionáltak, nem is váltottak le senkit. Örült a helyi adminisztráció (annak különösen), hogy nem kell jegyzőkönyvet írni, nem kell bírságolni, lecsukatni, elvitetni embereket. A szeretetvendégség Büllögi elnök úr sajnálatos távollétében még sikerültebbnek mondható, mint fényességes jelenlétében le(hete)tt volna. Felszabadultan mulatott hajnalos hajnalig a becses kompánia. Egyáltalán nem generálódtak semmiféle problémák. A díszleteket másnap eltakarították, visszakerültek a korábbi feliratok és reklámok és mindenfélék –, vagyis maradt minden a régiben. „Minálunk Európa pár excellánc, tradíciós izé” – böfögte a (ki-be) járási főnök. „Sőt mi több!…A mi Európánk, úttal, út nélkül, hatvanassal, de még kétezressel is: olyan, mint a kókonyás zsírbarottyos pánkó, vagyis a messze földön híres eurófánk. A zsír avas egy kicsit, de a tetején ott az a finom fehár por…” Itt elcsuklott a hangja, gyorsan nyelt rá a negyven fokos üdítőből, majd diadallal koszorúzta meg a pompás mondatot:„mint a szűzfehér – izé na – …porcukor!... ”
Egyik atyafi rábólintott.
– Különben is, mi az, hogy hatvanas?
Mutató ujjával csavarszerű mozdulatot sirített a halántéka irányába.
– Vagyis nem egészen százas.
Direkte és célzottan bólintott rá a (másnaposságban tök százas) társaság.
– Aztot osztán pedig ki a kutyalika bánja!
