Levett kalappal

Éppen olvasok valamit Harsányi Zsolt (1887–1943) író, újságíró, műfordító tollából. (Közelítésként: Paulini Bélával ketten  írták Kodály Háry János c. dalművének a szövegét.)
Ez a kis emlékezés (Egy köszöntés, Budapesti Hírlap, 1930. július 6.) így indul:

„A kocsi az Andrássy-útról befordult velünk a Liget felé. Balról elmaradt mellettünk a millenniumi emlékmű s előtte a kősír. Levettem a kalapom, csak úgy futólag, ahogy az utcán köszönni szokott az ember.”

Mielőtt feltűnési viszketegséggel vádolná mai olvasója (akkori útitársa is meglehetős  furcsán reagált a „különös” gesztusra), kiderül, miért tesz ilyet mintegy másfél évtizeddel  az első világégés után a szerző:
– Ezelőtt tizenöt esztendővel egy tábori levelezőlapot kaptam. A testvéröcsém írta, aktív katonatiszt, akit a szerb harctéren beszerzett makacs asztmája miatt Szolnokra helyeztek kiképző tisztnek, kapott is a keze alá egy századra való negyvenéves magyar népfelkelő gazdát, s azokat kiképzés közben úgy megszerette, hogy addig rimánkodott az ezredesének, amíg őt is beosztották az induló öregekhez a menetszázadba. Így került fel a galíciai harctérre, ahol egy cseh brigadéros azzal fejezte ki a magyar fiúk bátorsága iránt való hódolatát, hogy ahol életveszedelmes vállalkozásról volt szó, oda csakis és kizárólag magyar fiúkat rendelt. Egy este azt a parancsot kapta az öcsém, hogy másnap reggel a Sokolski lengyel község melletti hegyen beásott orosz gépfegyver-osztagot támadja meg. Csak úgy, tüzérségi előkészítés nélkül, csak úgy, rohammal, átrohanva egy igen széles tisztáson, amelyen semmi fedezék nincsen. Ez a parancs azt jelentette: halj meg. Ő hadnagy volt és húszesztendős. Vállat vont, leült, és írt nekem, a bátyjának, egy tábori lapot. Ez a mondat is benne volt: „Kár ilyen fiatalon meghalni.” Másnap reggel teljesítette a parancsot, kirántott karddal strumolt a népfelkelők élén, és abban a szempillantásban meg is halt. A holtteste ottmaradt a csonttá fagyott földön egész nap, éjszaka aztán az emberei hason csúszva visszahúzták, és lehozták a faluba eltemetni. Tizenhét golyót olvastak meg benne, az ezredorvos szerint azonnal meg kellett halnia.

Tizenöt éve nem volt még nap, hogy ne gondoltam volna rá. Számtalanszor eszembe jut az az utolsó este, mikor nekem az utolsó tábori lapot írta: „Kár ilyen fiatalon meghalni“. Rám gondolt akkor és két testvérhúgunkra és édesanyánkra, és az én fiamra, akit nagyon szeretett. De mennie kellett a nyilvánvaló és holtbiztos halálba, mert a fiatal magyar hadnagyot ilyen héroszi megbízatással tüntette ki a cseh brigadéros.

Arra a tábori levelezőlapra én már nem válaszolhattam. Búcsú volt az, testvér búcsúja a testvértől, de én nem felelhettem a búcsúszóra. Most felelek rá mindannyiszor, ha elmegyek a millenniumi emlék közelében. Akkor én mindig erre a tábori levelezőlapra válaszolok. Hangosan nem mondom, de magamban ezt gondolom hozzá: „Szervusz, Lacikám!”
Aztán hozzágondolom azt is: „Szervusztok, ti többiek is, akik meghaltatok, hogy én éljek“.