Levélváltás életfogytiglan

Van, illetve csak volt egy irodalmi hetilap, amelyet hajdanában rendszeresen olvastam, s amelynek diákként elfizetője is voltam. Véletlenül ugyanabban az évben születtünk, de nem ezért kedveltem a kolozsvári kiadványt, hanem mert friss szépirodalmi alkotásokat közölt. És volt egy rovata, amely miatt különös népszerűségnek örvendett.

De hadd idézzem egyik irodalmárunk jegyzetét a marosvásárhelyi Új Élet című képes hetilapból, amelyben valamiért mégis elmarasztalja a lapot, pontosabban egyik szerkesztőjét a jeles kritikus.

– Könnyen ellenőrizhető – írja –: tíz Utunk-olvasó közül ma kilenc a lap utolsó oldalát veszi szemügyre leghamarabb. A Levélváltás rovat vezetőjének, K. Jakab Antalnak, oroszlánrésze van ebben. Irodalmi babérokról álmodozó tollforgatók, tántoríthatatlan próbálkozók nem ritkuló seregével folytat hősies küzdelmet immáron esztendők óta. Válaszait mindig érdemes elolvasni. Rendszerint egy-egy kiragadott szövegrészhez fűz csípős megjegyzéseket: elrettentő példaként felmutatja a durva képzavarokat, nyelvi ficamokat. Az irónia villanófényével világít rá könyörtelenül a keze ügyébe eső irományok gyöngeségeire. Egyéni hangja, stílusa van a K. Jakab által jegyzett Levélváltásnak. Viszont a címzetteknek ritkán okoz gyönyörűséget üzeneteivel. A levélváltó hétről hétre versek, novellák, karcolatok fenyegető tömegével találja szemben magát. Mivelhogy manapság nálunk rengetegen írnak verset, novellát, karcolatot. Persze, nem mind közölhető művek ezek. Sőt! Csak természetes, hogy K. Jakab Antal, az igényes kritikus, igyekszik jobb belátásra bírni többnyire meggyőzhetetlen partnereit. Emberek gyöngéd érzelmeinek, ártatlan szenvedélyének írásos megnyilatkozásáról ítélkezik folytonosan. Olyasmire vállalkozott, ami – a nyilvánvaló kritikusi erudicióval összefonódottan – sok felelősséget, következetességet, tapintatot igényel. Hogy hol kezdődik a vers, és mikor reményekre jogosító a prózakísérlet, ilyen viszonylatban talán könnyebb eldönteni, mint esetenként megtalálni a nyilvánosság előtt publikált válasz színezetét, az éppen odaillő, nem sértő, de egyértelműen véleményező szavakat. Mert aki üres óráiban verselgetni próbál, vagy kis történetek megfogalmazásában talál élvezetet, s ezeket jóhiszeműen elküldi egy irodalmi lapnak, az a kisdiák, szakképesített munkás, nyugdíjas, tisztviselő: lehet ugyan tökéletes antitehetség, grafomániás megszállott, hiú illúziók rabja, de úgy gondolom – a legkevésbé sem szolgált rá, hogy a nyilvánosság előtt, bármilyen szellemesen, frappánsan, kigúnyolják. Az írás – még a műkedvelés legkezdetlegesebb szintjén is – valami megindítóan szent és nagy dolog; tiszteletet kell, hogy ébresszen bennünk, nem kacajt. A Levélváltásból, K. Jakab Antal rovatából, észrevételem szerint jórészt a megértő tisztelet, a humánus komolyság hiányzik. Sziporkái gyakorta fájdalmas síneket vágnak.

Egyetlen példát említek, és nem is a „szépirodalom” köréből. A. M. oltfalui lakos nemrégiben leírta faluja egyik népszokását, a „hajnalozást”. Noha nem vagyok folklórszakértő, az a gyanúm, hogy nevezett A. M. figyelemre méltó helyi hagyományról adott hírt ily módon. (A Levélváltásban idézett szövegrész alapján merem ezt mondani.) K. Jakab azonban azzal intézte el A. M. munkáját, hogy – roppant erélyesen rákoppintott a szerző egyik rosszul fogalmazott mondatára. És pont. Azt hiszem, ezzel sikeresen el is riasztotta a népszokások további gyűjtésétől. Aki pedig legalábbis biztatást, útmutatást várt – és érdemelt – volna tőle. Eszem ágában sincs a dilettantizmus térhódítását egyengetni, a tehetségtelen költőjelölteket védelmezni, az akarnokokat pártfogolni. Valóban gátat kell vetni a selejt áradásának – ez a Levélváltás rendeltetése, egyebek mellett. Ám úgy vélem, csak használna az ügynek, ha a rovat vezetője több hajlékonyságot tanúsítana az írogatóemberek nagyon is emberi érzékenysége iránt. Higgyük el, sok múlik azon, hogy milyen a hang.

*

Nos, a hang, az olyan, hogy a jegyzetíró tanótóbácsis dádája nemhogy elriasztotta volna a becsvágyól űzött embereket a próbálkozástól, hanem inkább biztatásként hatott, arra sarkallva a hírnévre vágyó tollforgatókat, hogy ne adják föl, rá se hederítsenek a szerkesztői tanácsokra, még kevésbé a kájakabi iróniára. És elutasítás esetén más lapokhoz, olykor pártfórumokhoz fordulva panaszolják be, sőt jelentsék is fel a gyémántagyú „utunkost”, mint azt nyilván A. M. is tette, különben mi okból emelné csípős vesszejét K. Jakab tanulóra a tekintélyes osztályfőnök. 

(Szónoki spílje képileg hasonlít ama kisszobor „üzenetéhez”, amelyet Benczédi Sándor huncut ujjai formáztak anno az Utunk vezető emberéről: a költő-főszerkesztő egy árva lélekvesztőn egyensúlyozva próbálja evezőlapátjával a felszínen tartani csónakját (az Utunkat) az egyre viharosabb pártpolitika Szküllái és Kharübdiszei között…)

Szóval előbb körülményesen megdicséri a delikvenst, majd alaposan megrója, amiért nem csomagolta fénylő sztaniolba a véleményét.

Valahonnan ismerős ez a „harcmodor”. Az

osztályharcos jellegű „építő bírálat”, más szóval simogató pofán vágás némely irodalmi korifeusok sajátja volt és maradt elég sokáig.

*

A jegyzetíró nevét azért hallgatom el, mert később, ki hitte volna?!, éveken át együtt evezgettünk különböző (olykor lyukas) bárkákon, néha békanyálas tocsogókban, és több éven át evickélő vitatkozós ismeretségünk barátsággá szelídült. Kávézós délelőtti dumáinkat a Hosszú utcai „kábelkorcsomában” rendszerint azzal kezdte, hogy alaposan leszedte rólam a keresztvizet.

Mert ő már kiolvasta a reggeli lapokat, én pedig még a sárgaviaszt törülgettem gyulladt szememből.

Villámhárítóként használt. A főszerkesztőkhöz nem mert berontani, mert néhányszor ellentmondtak neki, így hát énrám pazarolta keserű epéjét, melyet a lap nem tetsző cikkei nap mint nap gerjesztettek.

Hogy majd én bemegyek, és kitálalok.

Hm. Róla is.

Meg lehetett győződve, hogy biztosan mindenről tájékoztatom „azokat”.

Csakhogy én még ritkább vendég voltam a belső szobákban.

Eszembe jut, hogy már húsz évvel azelőtt is, a sóvidéki találkozóinkon ilyen  nyájas mord major szokott lenni, s ugyanezzel a trükkel élt: megdicsért –, hogy aztán megpirongasson.

Hiába mentegetőztem: mérgét ne rám pazarolja, hiszen fogalmam sincs, kit, mit s miért kárhoztat akkora hévvel.

Ne rám, akit többnyire csak a hét végi melléklet érdekel.

Kidohogta magát, majd újabb áldozat után nézett. De a frissen érkezettek nem figyeltek oda, ő pedig – sürgős teendőiről motyogva – elkacsázott. Arcán ott szürküllött a méltatlanság.

*

1. Jakab nekem is válaszolt egyszer. Azt, hogy küldeményeim, „ezek a bökversek” – nem irodalmi lapba valók.

Rosszul esett, de igaza volt. Továbbra is kedvelt rovatom maradt a Levélváltás; persze később, mikor már prózát kezdtem írni, levélben válaszolta meg valaki más a küldeményeimet.

*

Nem állom meg, hogy mutatóba ide ne másoljak a Levélváltás rovathoz (csaknem hatvan éve) beküldött néhány levelet és a felejthetetlen nevelőember életre szóló válaszait. (A neveket megváltoztattam.)

G.B.M.: – Azt írja a körtefáról, hogy bíborrá sápad, ha ellebeg fölötte az ősz árnya. Eszerint tavasszal meg zöldre pirul?..

M.L.A.: „Verset építek. / Vörös téglaszavakat illesztek / egy alapgondolatra. / Ablakhelyeket hagyok, /tetőt nem ácsolok, / hogy versembe láthassatok. / Nem labirintus, / csupán négy vakolatlan falmondat.” – Ha a házvers, emeletstrófa, falmondat, téglaszó asszociációsoron végighaladunk, előbb vagy utóbb bele kell ütköznünk a betonfejbe

K.F: „Ez a pár vers saját alkotásom és bizalommal fordulok, mint kezdő önökhöz elítélés végett. Az esetleges helyesírásért elnézésüket kérem.“ – Helyesírás vétkében ártatlannak találjuk. Ez enyhítő körülmény figyelembevételével életfogytiglani olvasására ítéljük a Levélváltásnak.              

R.D. : „Tudom, hogy az Utunk magasfeszültségű irodalmi hetilap. Mégis úgy gondoltam, egyszer-egyszer, Szilveszterkor, amikor mindenki vidám akar lenni, elcsúszna egy tréfás írás is. Nem tudom, sikerült-e megütnöm a mértéket –, ha nem, ott a papírkosár. Szeretettel üdvözlöm az Utunk minden íróját és dolgozóját. Boldog Új Évet kívánok mindenkinek.” – Köszönjük önnek és más olvasóinknak a figyelmességet; jókívánságaikat – fölkelve magasfeszültségű szerkesztői székünkből – viszontkívánjuk. A humoreszk dolgát pedig úgy intézzük, kedves R. D., hogy a papírkosár is jóllakjék, s rovatunk olvasói is megmaradjanak. Tehát: „Régi kedves népi szokás volt, szilveszter este a lányok gombócot főztek, minden gombócba az udvarlóik nevét írták papírgalacsinba (zsákbamacska), és ha a gombócból Péter vagy Pál jutott a tányérra, az lett a férje. Erre mondta a bölcs öreg Náthán: »Lányok, lányok, férjet fogni könnyű, csak megtartani nehéz.« Hogyan tudnánk férjeinket a legjobban szoknyánk mellett tartani, erről szól az én jótanácsom is. Egyszer egy német folyóirat pályázatot hirdetett. Mivel tudnánk férjeinket a legjobban szoknyánk mellett tartan? címmel. Többezer válasz érkezett. A pályadíjat az a nő nyerte, aki azt írta: »Futter di Bestie«, ami magyarul azt jelenti: etesd a fenevadat. Hát igaz! A férfiak szeretik a gyomrukat. Egyes rosszindulatú rágalmazók azt mondják, hogy a férfiak a gyomrukon keresztül szeretnek.” – Adják ők alább is.

* 

A mai szerzői és portálszaporodást, az irodalmi baby boom-ot sasolva némi nosztalgiával gondolok az egykori K. Jakab Antalokra, akik, ha nem tudnák is megakadályozni az egyre fenyegetőbb globális irodalmi cunamit, de legalább a Nobel-díjig szuper szinten „motiválnák” a tengernyi celebjelöltet –, a sumha nem hiülő míves gyönyör babéraival koszorúzva a világhír csomolungmáit újra és újra megrohamozó dicső bajnokok szivárványos mindennapjait.