A tűzoltók tájszólásáról

Megvallom, vízmelléki születésűként kedves nekem a tájegység falvainak a-zó tájszólása, bár a finomabb magánhangzókhoz szokott fülnek bizonyára roppant „randán” hangzik, mikor például ilyesmit hall a gyerek szájából: „Úgy habzsalja a barnyú a karpát, hagy még vartyag a tarka!”…

Mikor egykor elsőéves lettem a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán, az ismerkedő beszélgetésen ki-ki elmondta, honnan származik. Az irodalomtörténész, költő Kicsi Antal egyetemi tanársegédként bábáskodott a társaság fölött, és a túlnyomórészt székelyföldi kolleganők, zömmel hajadonok ízes beszédét elégedetten nyugtázva eljutott a hátsó fertályban tanyázó hallgatókhoz.

Ott kakasültek a fiúk.

A szülőhelyem nevét meghallva a tanár úr kissé értetlenül nézett rám. Gondoltam, kisegítem, s elmondtam a szomszédos falu nevét is, pontosítva, hogy szülőfalum neve nem Dánya, hanem Dányán, és hogy Szászcsávás (nem Mezőcsávás!) mellett található, alig három kilométernyire…

A tanár úr elfintorodott, majd hidegrázósan rám kérdezett: „Ott, ahol azt mondják a bolondnak, hogy baland?!”

Mit tehettem, rábólintottam.

*

Írtam néhány történet-félét vízmelléki tájszólásban, mert úgy véltem, hogy egzotikuma mellett minden tájszólás a maga módján szép és kifejező.

Elképzelésem erősítette első (és egyetlen) találkozásom a magyarózdi születésű költővel, Horváth Istvánnal, a kolozsvári Utunk szerkesztőségében.

Miután kollegámmal bemutattak a ránk sem hederítő szerkesztőknek, Ő, aki szintén vendégként  tartózkodott ott, mindjárt kézhez vett, félreült velem egy sarokba, és töviről hegyire kikérdezett: ki vagyok, mi vagyok, mit keresek a kincses városban, stb.; majd amikor megtudta, hogy dányáni volnék (ugyan a két falu a Kis-Küküllő ellentétes lankáin fekszik), azonnal földijének fogadott, és kópésan jegyezte meg: – Sze’ nálatok is úgy mondják a rátartiak, hogy „Én tartam el a papat!”

*

A „tájszólásos” sztorik értetlenkedést, néhol megrökönyödést keltettek. Szómagyarázatot, valóságos kis szótárt kellett hozzájuk biggyeszteni, ugyanis a döntéshozó szerkesztők, számomra érthetetlenül, inkább valamiféle félig nyúzott szakdolgozatként kezelték –, s ez, finoman szólva kedvemet szegte.

*

Böngészgetek a hálón, immáron internetes előfizetéssel a lakásból is hozzájuthatok az korábban elérhetetlennek tűnő  irodalmi és egyéb kiadványok, könyvek  tartalmához.

A Kortárs 2023/3.-i számában olvasom az ő-ző beszéd szerelmese, Molnár Miklós író, költő, műfordító, publicista vallomását, sokatmondó a címe: A Tisza-parton ezt keresem.

Meragadja figyelmem ez a részlet.

– Franz Kafka Kis mese című példázata ő-ző nyelvjárásban valahogy így festene: „Aszongya ja zegér:

– Nini, má’ mögén szűkebb lött a világ. Elsőbbet ojan szélös vót, mög is ijettem, hogy sose tanálok ki belülle. Örűtem, mint majom a farkának, mikó’ errül is mög arrul kijjebbrül is falakat látok, de ügön messzire. Csak hát ezök a ménkű hosszú falak ojan sebössen mönnek összefele, hogy mingyán a zutolsó szobába érök, améknek a sarkába’ ott a csapda, oszt’ igenyössen belenyargalok, ehun-e.

– Másfele köllene ám futkosnod! – mongya ja macska, oszt’ mögöszi a zegeret.”

*

Kérdés persze, fűzi hozzá Molnár Miklós, hogy változtat-e az egér helyzetén, elviselhetőbbé teszi-e az egérénél is reménytelenebb emberi állapotot, ha Göre Gábor-osan ő-zve röfögök, tirpákosan í-zve nyihogok, vagy pestiesen ē-zve mekegek róla? Ő-zve, í-zve, ē-zve vagy ű-zve könnyebb-e megvallanom teljes körű felelősségemet a világ állapotáért? Ha ég a házam, nekiálljak-e szőrözni, hogy milyen tájszólásban beszélnek a tűzoltók? Mire a béremet kikapom Párizsban vagy Szatymazon, ha tájszólásban beszélek, tán nem a tőkéseké a haszon?

*

No comment.