Egy Kincsessel szegényebbek lettünk

Elődöm, néhány nappal ezelőtt még úgy tettük le a telefont, hogy amint hazatértél, hívsz, találkozunk, leülünk, dumcsizunk. Mint mindig, ezúttal is sok mondanivalód lett volna, egy része az újságírónak, másik kizárólag a barátnak. Mert nagy megtiszteltetésemre, a jelentős korkülönbség ellenére, már ismerkedésünk első napjaiban azzá fogadtál. Jogászként rendkívül precízen, politikusként választékosan, íróként körmondatokban finoman humorizáltál, holott félszavakból is megértettük egymást. Azonos értékeket képviseltünk, hasonló elveket vallottunk, ugyanabban az igazságban hittünk. Egy csapatban játszottunk – még akkor is, ha tisztában voltunk azzal, hogy az ellenfél egyben játékvezető is, aki nem csak bokán rúgásokat, hanem sárga meg piros lapokat is osztogat. Mindig is tudtad, a mérkőzést elveszítheted, a visszavágóján sem nyerhetsz, a dobogó közelébe sem kerülhetsz. Már ha egyáltalán pályára engednek… A nézők szemében mégis Te lettél az igazi győztes: a balkánbajnok, aki valamikor hajdanán már voltál.
Múlt heti beszélgetésünk újból megerősítette bennem, hogy ezt a versenyt sem adod fel. Erkölcsileg győztél le Te rosszabbat is mint a rák, fizikailag ugyan miért nem ismételhetnéd meg a bravúrt! Csakhogy ezúttal a Fennvaló más pályát szánt neked. Egy olyan helyet, ahol nincsenek fekete márciusok, nem emésztenek igazságtalan bírói ítéletek, hátat fordító egykori harcostársak, nem tiporják sárba a kisebbségi jogokat, és mindehhez nem asszisztálnak lehajtott fejjel és behunyt szemmel azok, akik a választási kampányban vitézkedtek. Ott nincs sötétség és nincs megalázás. Csak béke és nyugalom. Isten veled, Kincses Előd!

Ui: Merem remélni, hogy anyaországi érem- és kitüntetéskollekciódat legalább egy posztumusz elismeréssel értékelik szülővárosod – a díszpolgári címeket oly gyakran politikai, haveri vagy éppenséggel rokoni szálakon, majdhogynem kilószámra osztogató – illetékesei.