Vasárnapi ócskapiac-mustra

Szeretek vasárnap ócskapiacra járni, hozzátartozik az ünnepnap hangulatához. Marosvásárhelyen most már kettő is van. Tegnap a régivel kezdtem, fél 1-re értem oda, és sokan már szedelőzködtek.

Nem tudom miért, abban a tévhitben ringatom magam, hogy dél körül jobban lehet alkudozni, mert az árusok már szabadulnának az áruiktól, hogy ne cipeljék haza őket, inkább engednek az árból. De ez legtöbb esetben nem így van! A nap bármelyik szakaszában, reggel is lehet alkudozni, már akivel lehet. Nekem nem mindig jön össze, meg kell találni a közös hangot, működnie kell annak a bizonyos „kémiának”. Ezúttal például meg szerettem volna venni egy dohányporos flaskát, sokkal nagyobb volt, mint az eddigiek, amiket láttam, egy régi kor relikviája, néha vágyom arra, hogy ilyen régiségeket birtokoljak. 20 lejt kért érte, reméltem, lealkudhatom. Ajánlottam 15-öt, de a hölgyárus hajthatatlan volt, odavetette nekem: „Én most pakolok, nekem nincs időm most az áron vitatkozni!” Na tessék, mégiscsak jobb lett volna reggel kijönni! Kénytelen voltam megadni a teljes árat, mert kellett a gyűjteményembe, hogy elmondhassam az ismerőseimnek: Lám, lám, a régi emberek is „nagyban” hódoltak szenvedélyüknek, nem elégedtek meg a kisebb méretű flaskával!

A másik dolog, amit keresni szoktam, az a régi patikai üvegek. Azokat fel is tudom használni, nemcsak a szememet gyönyörködtetik, és a hobbimat táplálják. Gyógynövény tinktúrát szoktam eltenni bennük, mert a méretük pont kedvemre való. A poharakat, üvegeket is a földre rakják ki, vagy banános dobozokban kell keresgélni őket, egy-kettő ha akad az egész piacon, akkor már nyert ügyem van. Egy fiatal nőtől érdeklődtem, nem értette, mit keresek, rámutatott egy rózsaszín pálinkás üvegre. Szerencsére, amit kerestem, az épp az üveg mellett volt. Ezt már más árusoknál is tapasztaltam, hogy nemigen tudják, mit árulnak. Nem ismerik a régi tárgyak rendeltetését. „Nem azért vagyok itt, hogy magyarázzak, hanem hogy eladjak!” – oktatott ki az egyik árus. De szerencsére több a kedves eladó, mint a „kedvetlen”. Felfedeztem egy féldrágaköves bizsukkal kereskedő idősebb férfit, sose láttam eddig.  Hogy mi minden volt az asztalán, az egy féldrágakő imádónak valóságos kincsesbánya! El is csábultam, és vettem egy achát karkötőt 10 lejért, a nyakékeket 30-ban adta, és nem engedett az árból. Ő sem.

A régi ócskáról átmentem az új, Dózsa György utcai ócskapiacra. Az egykori téglagyár udvarára későn érkeztem, de pár árussal sikerült szót váltanom. Ők is megerősítették, hogy egyelőre ingyenes a részvétel, nem kell helybért fizetni az első hónapban, viszont tudni vélik, hogy 6 lej lesz a bérelt terület négyzetmétere. A régi ócskán 60 lejt kell fizetni egy nagy autóért, és 40-et, ha kisebb autóval érkezik az ember – mondták. Délután 3 óra volt, már mindenki összepakolt, oda tényleg túl későn mentem, de abban reménykedtem, hogy ha 4 óráig van a nyitvatartás, a program szerint, akkor tart még a piac! Csakhát olyankor már senki nem megy ócskára, rajtam kívül, az általában reggeli foglalatosság. A hely valóban civilizált, és minden feltétel megadatott, a bejáratnál balra vannak a gyorsétkezdék, azok még működtek, volt szalmakrumpli, csirke, miccs, üdítő, sör, kávé, ahogy így hirtelen végigfutottam a kínálaton. És van az elvárásoknak megfelelő mellékhelyiség is.

Eldöntöttem, legközelebb korábban kimegyek, de így is elégedett voltam a vásárfiával!